Szakály Ferenc: A mohácsi csata - Sorsdöntő történelmi napok 2. (Budapest, 1981)
I. A török szultán a magyar királyok palotájában
Szapolyai János, „a jövő” embere Szapolyait el kellett hagynunk a mohácsi csata előestéjén, hiszen nyilvánvaló volt, hogy serege idejében már nem érkezhet meg a sorsdöntő ütközet helyére. Szapolyairól már a mohácsi csata előtt is olyan hírek keringtek, hogy összejátszik a szultánnal, mivel ily módon akarja elnyerni az ország koronáját. Kétségtelen, hogy egész korábbi politikája a trón megszerzésére irányult, de arra, hogy a szultánnal paktált volna, sem az 1520-as években, sem közvetlenül hatalomátvétele után nem mutat semmi konkrét jel. Az ellene táplált gyanú, hogy saját érdekében tárgyalásokat folytat a törökkel, könnyen tápot kaphatott egy ekkorra már polgárjogot nyert szokásban: a törökkel szemben álló végek katonai parancsnokai a hadiállapot ellenére gyakorta folytattak megbeszéléseket az érintkező terület török vezetőivel ilyen vagy olyan ügyben. Maga Tömöri sem volt kivétel, aki például 1525-ben Báli béggel tárgyalt („Kiváncsi vagyok, melyik fogja rászedni a másikat” — írja Burgio). Szapolyai erdélyi vajda, egy nagy terület politikai és katonai irányítója, olyan területé, amelyet minden oldalról vagy maga a török birodalom, vagy annak román hűbéresei vesznek körül. Tárgyalásai a törökökkel így aligha tekinthetők szokatlannak, s aligha mondhatók indokolatlannak. Más elbírálás alá esik annak a francia követségnek az esete, amely Antonio Rincon vezetésével 1523-ban kereste fel Szapolyait. A francia politika alapvető célja Közép-Kelet-Európában, ezen belül is különösen Magyarországon Habsburgellenes diverziót létrehozni. Nyilvánvaló, hogy erre a célra nem alkalmas II. Lajos, akinek neje Habsburg-lány, és nem alkalmas udvara sem, amelynek főurai szintén „bensőséges” kapcsolatokat tartanak fenn a Habsburgokkal. Marad tehát az örökös ellenzék, a közismerten trónra pályázó Szapolyai, aki ráadásul erdélyi vajdaként eléggé független ahhoz, hogy 39