Szántó Miklós: Munkaidő-csökkentés és életmód - Szociológiai tanulmányok 14. (Budapest, 1974)
VI. Néhány elméleti következtetés
VI. NÉHÁNY ELMÉLETI KÖVETKEZTETÉS Milyen a munkásság, amely hazánkban a felszabadulással elnyomott proletárból a szocialista építés vezető politikai erejévé lett? Milyen, azaz hogyan él ma? Ez a kérdés húzódott meg és rejlik ma is például a munkásosztály fogalma körüli, sokszor elvont viták mögött. A marxi gondolat, „az osztály önmagában”, függetlenül attól, hogy tudja-e, hová tartozik és mivel tartozik a társadalomnak, és „az osztály önmagáért”, amelyről József Attila azt írta, hogy „osztályharcban vasba öltözött”, ma is érvényes és igaz. De milyenek az arányok ma, mennyire fogja át az osztály tömegeit a munkásöntudat, és mennyien élnek bele a vakvilágba és miért élnek így? A válaszokban kevés a tudományosan megbízható adat, gyakori a személyes tapasztalatok túláltalánosítása és ennek következményeképpen sok az illúzió és a csalódás. Erdei Ferenc egy írásában így jelzi a gondokat: „El kell gondolkozni, hogy a szocialista iparosításunk kezdete után több mint két évtizeddel több és pontosabb adatunk van a mezőgazdaságról és a parasztságról, mint az iparról, illetőleg a munkásosztályról”.1 Induljunk ki abból, hogy a 7C-es évek kezdetén az aktív keresők 44,1 százaléka dolgozott az iparban, építőiparban, 30,3 százalék az egyéb, nem mezőgazdasági termelési ágakban és már csak 25,6 százalék a mezőgazdaságban: az ipari munkásság létszámban is társadalmunk legnagyobb osztálya lett. 1 Erdei Ferenc, Város és vidéke. Bp. Szépirodalmi Kiadó 1971. 133. 11* 163