Szántó Miklós: Munkaidő-csökkentés és életmód - Szociológiai tanulmányok 14. (Budapest, 1974)
VI. Néhány elméleti következtetés
jából az előbbiekben élvezett kedvezőbb helyzetükből különböző okokból előnytelenebb helyzetbe kerülnek.) Mai viszonyaink közt a társadalmi hierarchia megítélési bázisa teljesen átalakul: nehéz egy elsüllyedt korszak merőben más viszonylataival összehasonlító alapot találni. Mit mondjunk például egy olyan fűszer-kiskereskedőről, akinek a felszabadulás előtt volt egy kis boltja, aki — József Attila „Mondd, mit érlel” című versének szívbemarkoló szavaival szólva „Sót mér, krumplit, kenyeret (hozómra, újságpapirosba) s nem söpri le a mérleget;” mára pedig munkás lett, egy szocializmust építő ország vezető osztályának tagja, aki — tegyük fel — egy szocialista brigád megbecsült dolgozója. Mondhatjuk róla, hogy deklasszált? Ha az előbbiek szerint — relatív jogossággal és érvényességgel — megtartjuk a kategóriát, azt mondhatjuk, hogy a volt uralkodó osztályok tagjai, a régi hivatalnokréteg, ex-diplomások kerültek a gyárakba, sokan segédmunkásként. Ez a társadalmi tény sem hatott azonban a felsoroltakra egyformán. Voltak, akik nem bírták az új viszonyok nyomását: aktív ellenséggé váltak vagy lezüllöttek. Mások az új formában igyekeztek továbbélni a régi tartalmat: fenntartották társadalmi kapcsolataikat egymással, és az érintkezés „rituális jegyei” segítették őket a valóság elviselésében. Voltak — talán ez a többség —, akik lassanként megbarátkoztak a körülményekkel, szakmát tanultak, beilleszkedtek. Ha azonban társadalom-pszichológiai tekintetben kitágítjuk a deklasszáltság kategóriáját és egy sajátos közérzet és magatartás típusaként kezeljük, belekerül egy olyan — eredetileg is munkásként dolgozó és élő — csoport is, amely magát lecsúszottnak érzi. Nem történt velük stratifikációs változás „lefelé” . .. Vannak az említettek közt olyan fiatal emberek, akik értelmiségi pályára készültek, de egyetemi felvételük nem sikerült. Üzembe kerültek, és azóta úgy érzik, kallódó emberek. 206