Szántó Miklós: Tengerentúli magyarok (Budapest, 2001)
A latin-amerikai kivándorlók
volt átjárni a határokon, megtanult spanyolul, hazautazott az édesanyjáért, és magával hozta, mert újítani tudott, ahányszor csak kellett. Mexikói életrajzunk szerzője, a vendégmunkásnak kiutazó ember eleve magasabbról startolt, hiszen gyárat alapítani kérték ót „kölcsön". Ez a biztos szakmai tudás volt az alapja, hogy válság idején is megkapaszkodhatott. Az ő hátránya az volt, hogy szinte egész idő alatt haza akart telepedni, ezért nem fogott önálló vállalkozásba, ez akadályozta meg, hogy felsőbb osztályba lépjen át még viszonylag fiatalon. 1948-ban hazalátogatott, és utána hívták is, hogy térjen vissza. Akkor fogott nagy építkezésbe mexikói vállalata, mégpedig az 6 tervei alapján, ösztönzésére, nem hagyhatta cserben megbízóit. Az alkalom a visszatérésre elmúlt: amikor évekkel később a főnökség könyörtelenül túladott rajta, felváltották egy fiatalabb, olcsóbb bérű szakemberrel, két másik - feleslegessé vált kollégájával saját műhelyt nyitott, amely kis gyárrá fejlődött. Már nős volt, felesége mexikói, gyerekei felcseperedtek, és közben megöregedett. Felső középosztályi sors. A harmadik tipikus középosztályi pályát az az életrajz ábrázolja, amelyet egy 1938-as politikai menekült küldött. Művész, nem mozgalmár, rendszersemleges. A háború megsejtése, a közeledő náci fenyegetés mozdította ki imádott Pestjéről, a megszokott művésztársaságból. (Színes szőttest alkot élete e legboldogabb korszakáról, amikor esténként József Attilával sakkozhatott, fizette a költő vacsoráját, nem tudván, hogy a korszak legnagyobb költője a sakkpartnere.) Az USA nem fogadta be, Brazília viszont technikusoknak, művészeknek azonnal adott hat hónapos vízumot, így ez lett a választott célország. Akkor 31 éves, nős, barátjával és társával meg annak feleségével indulnak el, abban reménykedve, hogy a háborús vihar után otthon folytatják életüket. Szerzőnk fürge agyú személyiség: a hajón utazott az óceánon át az olasz külügyminiszter felesége is. Fotózta az asszonyt útközben, érkezés után eladta a képeket az olasz kolóniának, ez volt az első keresete. Fellendülőben volt a gazdaság, gyorsan kaptak szerződést. „Akkor elég volt a meglátás és a leleményesség, mára ez kevés" - írja egy helyen. Ahogy szerette a régi Budapestet, megkedvelte a régi Sao Paulót. Mind a kettő eltűnt azóta, mondja keserves humorral: „az emigráns néha két hazát veszít." Megpróbálkoztak az önálló vállalattal, ez nem sikerült. Barátja Rióba költözött, 6 maradt. Feleségével párizsi divatrajzokra kaptak megbízást, jól megéltek. Van egy érdekes mondata a bevándorlók szerinte hibás magatartásáról: „A bevándorlók egyik érthető hibája, hogy eleinte nem törekszenek beleilleszkedni a befogadó ország jellegébe, szokásaiba, és honfitársaikkal érintkeznek csak. Az akkor létező két-három magyar klub erre sok lehetőséget adott. Kis hazai szigetek voltak, mindenki magyarul beszélt, a vendéglői koszt otthoni ízeket idézett. Ezeknek jellege ma már jóformán teljesen megváltozott, brazilok, más nyelvű bevándoroltak az új tagok, és portugálul beszél mindenki." (R. Gy., Brazília, 1981) A szerző elvált, újra nősült, felesége osztrák, két gyermekük van, otthon portugálul és németül beszélnek. A háború után gondolt arra, hogy hazatér, de csa145