Szathmári István: Három fejezet a magyar költői stílus történetéből - Nyelvtudományi értekezések 140. (Budapest, 1995)
II. A magyar irodalomról; a korstílusról és a stílusirányzatról
átalakult külső társadalmi valóság a művészeti teremtő és információs ösztön területén igyekszik — az adott művészet addigi jelrendszerének átcsoportosításával, átrendezésével, új kapcsolatok viszonyításával, sőt új elemi jelek létrehozásával — egy olyan jelrendszert teremteni, amely formai-fizikai megjelenítése az említett lelki élményi tartalmaknak. Ez a folyamat — adva lévén az objektív társadalmi-gazdasági formák s egy kollektív objektív pszichológiai működés — többnyire rokon formai tükrözésben jelentkezik több egykorú művésznél is. így jönnek létre a korstílusok.” (Martinkó: Kritika 1970/3. 8.) Sőtér István ezenkívül az iskolák, irányzatok szerepét hangsúlyozza: „A stílusok mögött bizonyos lényeges esetekben ... nem is a közízlést fedezhetjük föl, nem is a korszak valamely közvetett ízlésbeli igényét vagy éppen divatját, hanem: valamely program, iskola, irányzat tudatos szándékát, törekvését, mely a stílust világosan és határozottan megszabja ugyan, de mindig a maga eszmei, esztétikai céljainak megjelenítése, megvalósítása érdekében...” (Sőtér: Kritika 1967/4. 6.) 3. Meg kell mondanom, hogy a hatvanas években sokáig tartó és heves vita bontakozott ki Magyarországon elsősorban az irodalomtudományon belül a korstílusról és a stílusirányzatról. Egyesek ezeknek, különösen az előbbinek a létét is kétségbe vonták, mások meg nem vagy csak részben értettek és értenek egyet az itt nagyon röviden összefoglaltakkal. Maga Klaniczay is később leegyszerűsítőnek vélte a korstílus fogalmát, ill. a fentebbi megfogalmazását, helyette a „művészi korjelleg”, ill. a „korszak” kategóriák bevezetését javasolta. A Kis magyar stílustörténet ezek helyett szintén a „stílusfejlődési tendencia” terminussal él. (Vö. Világirodalmi Lexikon 13: 634—5.) Mindezek ellenére mi megmaradunk a „korstílus” és a „stílusirányzat” kategóriák mellett. Mégpedig azért, mert, bár valóban leegyszerűsít (egyébként így vagy úgy minden osztályozás ezt teszi), ugyanakkor igen jól eligazít, éppen a lényeg kiemelésével. És ez utóbbi külföldiek esetében különösen fontos. (Csak zárójelben utalok rá, hogy mind az említett 1982-es magyar irodalomtörténet, mind a Kis magyar stílustörténet a korszakok elhatárolásában és jellemzésében sok vonatkozásban arra épít, amit a korstílus jelent. — És az ezzel kapcsolatos 1991-es felfogás jelzésére idézem az Irodalomtörténeti Társaság stb. által 1991. április 11. és 14. között, Paradigmaváltás az 1920-as évek magyar lírájában címen megrendezett ülésszakra szóló felhívás egy részletét: „Mivel a nemzetközi szakirodalomban utóbb számos sikeres kísérlet történt az irodalmi paradigma- és korszakváltás belső, az irodalmi kifejezésformák világában tetten érhető szemléleti tartalmainak újszerű megközelítésére, elérkezettnek látszik az idő arra, hogy ezek tükrében kísérletet tegyünk a húszas-harmincas évek jelentős fordulatot hozó lírai korszakváltásának feltárására. A történeti avantgarde lezárulása és az egyelőre »lírai újklasszicizmus«-nak nevezett irányzat kibontakozása egymással párhuzamosan megy végbe, olyan alkotók közreműködésével, mint Kassák Lajos, József Attila, Szabó Lőrinc, Weöres Sándor vagy Illyés Gyula és mások. Vizsgálataink ennek értelmében a korszakváltás poétikaiszemlélettörténeti komponenseinek felderítésére, a világképi sajátosságok meghatározására irányulnak, annál is inkább, mivel — ahogyan ezt a világlíra rokonítható folyamatai mutatják — éppen ezekben az évtizedekben zajlik le a klasszikus modern-23