Szauder József - Tarnai Andor (szerk.): Irodalom és felvilágosodás. Tanulmányok (Budapest, 1974)
Írók, irányok, műfajok
csak eszköze, és a szorosabban vett jezsuita elégiaköltészetet, amelyhez Mattyasovszky műve tulajdonképpen tartozik.120 Az elégiákban előtűnik másik arca mindannak, amit az epikus költeményekben megismerhettünk: ott a hunok Ceres elhanyagolása miatt éheznek vagy bolyonganak, itt Hungária panaszkodik amiatt, hogy lakói elhanyagolták a Magyarok Nagyasszonyának kijáró tiszteletet. Attila honfoglalását Répszeli után egyértelműen pozitív felfogásban ábrázolták; ez azonban nem akadályozhatta meg, hogy amikor Attila átkerül a lírába, ott vérszomja ne bizonyosuljék ismét elítélendőnek. Az „eretnekség” korábbi vádja, amely a katolikusok és protestánsok kölcsönös vádaskodásában az országot megosztó okként szerepelt, talán itt tűnik el legelőször, hogy átadja helyét a „pártoskodás” vádjának, amely majd tizenkilencedik századi költészetünk egyik vezérszólama lesz. Mindjárt születésénél párosodik a testvérharc e motívuma az idegen származású, rossz tanácsadók elítélésével: a második ethopoejában Vazult a német Gizella királyné vakíttatja meg. A nemesség, amikor elhárította a foglalási jogai ellen Bécsből intézett és kezdetben a jezsuitáktól támogatott eszmei támadást, mikor szuverén úrnak érezhette magát Attila örökében, immár belemélyedhetett történelmének mélyebb vizsgálatába, a nemzeti katasztrófák ősokának nyomozásába. A „pártoskodás” vádjának fölmerülése a belső önbírálat, önvád lírai témává előlépését jelzi; és ez a kezdődő önvád rögtön párosul az „idegenek” elleni oppozícióval. Mattyasovszky kezdeményezése hallatlanul fontos: azzal hogy nemzeti ősbűn-keresésében elfordult a korábbi vallásos, ellenreformációs sablonoktól, és Horatius módjára a nemzeti történelem kezdetén, a dicsőség árnyékában pillantotta meg az „ősbűnt”, a testvérviszály kezdetét, Attila figurájával kapcsolatban, aki eddig egyértelműen ócsárolt vagy egyértelműen magasztalt tárgya volt az epikának — olyan útra lépett, amely Arany Jánosig, majd tovább, Adyig vezet.121 120 Jellegzetes példa Vildghi István: Tristium Ungariae specimen (Nagyszombat, 1729.) című, két könyvnyi elégiája, amely a magyar történelmet kettészakítja egy „jó” (katolikus és aulikus) és egy „rossz” (protestáns és törökbarát) hagyományvonulatra. 121 Horatius a VII. epodusban a római társadalom gyógyíthatatlannak látott baját, a folytonos testvérviszályt Romulus testvérgyilkosságából eredezteti. — A Duna mint a nemzeti sors tanúja és jelképe a romantikán át eljutott Adyig, sőt József Attiláig. Vö. „Duna, Duna! hazámnak szívere/ Be sokszor megáradt . . .” (Erdélyi János: Népdalok és mondák. I. Buda, 1846. No. 347. 344 — 345.) 41 Irodalom 641