Szegedy-Maszák Mihály: A megértés módozatai: fordítás és hatástörténet (Budapest, 2003)
Nemzet, nyelv, irodalom az egységesülő világban
2. A fordítás és kockázatai A nemzetállamokat azzal a szándékkal hozták létre, hogy rögzítsék a sajátnak az önazonosságát, a jelenkorban viszont már egyre fokozottabban érezhető az igény idegen és saját párbeszédére, arra, amit fordításnak szokás nevezni. Úgy is mondhatom, a nemzeti irodalom mást jelentett a romantika korában, amikor sok nemzet saját azonosságát akarta megteremteni, és mást jelent a huszonegyedik században, amelyet egyre gyorsuló egységesülés jellemez. A világnak számos egyetemén észrevehető a távolodás az irodalmak nyelvek szerinti elkülönítésétől. Nálunk eddig nem sok kezdeményezés történt ebben a vonatkozásban, pedig csakis a jelenlegi tanszéki felosztás fölszámolásával lehetne megszüntetni azt az óriási távolságot, amely az úgynevezett nyugati filológiát elválasztja a magyar irodalomtörténettől. Némi túlzással akár azt is lehetne mondani: a helyzet ma rosszabb, mint volt félévszázaddal ezelőtt, amidőn Eckhardt Sándor vagy Turóczi Trostler József egyszerre számított a francia, illetve a német és a magyar irodalom szakértőjének. Az olyan szerkezet, amely az angol, francia, olasz vagy magyar irodalom vizsgálatát külön területekként különíti el egymástól, olyan célelv, folytonosság, fejlődés tizenkilencedik századi eszményét rejti magában Stephen Greenblatt a „fable of identity" kifejezést használja -, mely a huszonegyedik században már nem tartható fönn. Shakespeare és Racine, Henry James és Proust, Thomas Bernhard és Esterházy műveit együtt érdemes mérlegelni. Amidőn a magyar nyelvű megnyilatkozásokat vélem a magyar irodalom törzsanyagának, tulajdonképpen egy korábbi szemlélethez térek vissza, s egyúttal arra is gondolok, hogy a fordításnak mindezen szövegeknél legalábbis részben hasonló nehézségei adódhatnak. A fordítást is nagyon tágan, különböző művelődések (kultúrák) közötti átjárásként, párbeszédként, az idegen elsajátításaként, átültetésként (transculturation), Nietzsche szellemében átalakításként s átértékelésként fogom fel. A nyelvek különbözősége miatt a fordítás rendkívüli nehézségekbe ütközik, mert a kiinduló s befogadó beszédmód értékei gyakran összemérhetetlenek. József Attila Eszmélet című költeményének értékeit például annak ellenére bajosan lehet átmenteni másik nyelvbe, hogy e mű a nem magyar bölcseleti beszédmód nyomát is magán viseli. Annak, aki nem magyar nyelvű szöveggé kívánja átalakítani e verset, új értékeket kell teremtenie, új összefüggésrendszerben, a célkultúra törvényeinek, örökségének szellemében. Ugyanazt nem lehet mondani németül és kínaiul. Minden fordítás átfogalmazás - függetlenül a műfajtól. Fokozottan érzékelhető ez akkor, ha két olyan nyelv ütközik egymással, amely között alig jött létre kapcsolat a történelem során. Ilyen esetekben ugyanis kevésbé képzelhető el, hogy valamely szó vagy fordulat nagyobb feltűnés vagy ellenállás nélkül származik át egyik nyelvből a másikba - ami gyakori például az angol s a francia között. Ha lehet a magyar irodalom sajátos arcáról beszélni, alighanem ebből is származhatik. írás- és olvasásmódot is mondhatnék, hogy megint hangsúlyozzam a szépirodalom határainak kér11