Szerdahelyi István: Lukács György - Kortársaink (Budapest, 1988)
A hazatéréstől a világhírig
halk, kurta megjegyzés formájában — Lukács a magyarok közül Arany Jánost és Móricz Zsigmondot sorolta. Egy hónappal később, 1946 januárjában írt Irodalom és demokrácia című tanulmányában viszont hirtelen programot változtatott, illetve eredeti koncepciójának megfelelő programmal lépett fel. A tényből, hogy a magyar irodalomban nem a realisztikus stílusú nagyformáké volt eddig a vezető szerep, azt a következtetést vonta le, hogy a most kezdődő, demokratikus társadalmi fejlődésnek kell pótolnia ezt a mulasztást. „A demokrácia irodalma — írta — természetszerűleg a realizmus, »írjátok az igazat«: ez az axiómája minden demokratikus irodalomnak. Legyen a magyar nép demokratikus megújhodása a magyar irodalom megújhodása is: megteremtése annak a nagy realista korszaknak, mely különben oly gazdag és sokszínű irodalmunkból eddig hiányzott” (ID 68.). Az „írjátok az igazat!” közbevetés itt persze taktikus gondolati csúsztatás csupán, mert ugyanitt nem sokkal előbb Lukács már egyértelműen leszögezte, a „nagy realizmus” nem azt jelenti, hogy akármilyen formában írják meg az igazat, hanem azt, hogy Balzac, Dickens és Tolsztoj módján. „Igyekezzünk minden félreértést kiküszöbölni — mondja —: amiről itt szó van, az a XIX. század specifikusan modem realizmusa (Balzac, Dickens, Tolsztoj)” (ID 55.). S ha e program nem lehetett folytatása az általa egyébként sem mindig hangoztatott Petőfi—Ady—József Attila-hagyománynak,277 Lukács nem riad vissza attól, hogy más nevekre hivatkozzék; „nem kell itt Petőfire, Adyra, József Attilára hivatkozni — írta. — A minden más tekintetben oly különböző Kölcseyt és Berzsenyit ez az állampolgári pátosz kapcsolja össze; ez ver hidat Zrínyi Miklós és Katona József közt stb., stb. Hogyha mi új, nagy realista irodalmat várunk az új magyar demokrácia íróitól: a nagy magyar hagyományok korszerű megújítását várjuk tőlük” (ID 68.). Kézenfekvő lenne itt arra gondolni, hogy e programváltozta-206