Szerdahelyi István (szerk.): Világirodalmi lexikon 12. Rjab–Sez (Budapest, 1991)
S - Seghers, Pierre Charles Gustave - Segneri, Paolo
SEGNE (elb.-ek, 1961: Rogán J., A bitófán csillog a fény, 1962); Karibische Geschichten (elb.-ek, 1962: Erdődi J., Szíjgyártó L. stb., Karibtengeri történetek, 1974); Die Kraft der Schwachen ('A gyengék ereje', elb.-ek, 1965); Über Kunstund Wirklichkeit ('Művészetről és valóságról', tan.-ok., 3 köt., S. Bock kiad., 1970—1971); Sonderbare Begegnungen ('Különös találkozások', esszék, 1973); Die Macht der Worte ('A szavak hatalma', esszék, 1979); Aufsdtze, Ansprachen, Essays 1927—1953 ('Tanulmányok, beszédek, esszék', 1980). O Gyűjt, kiad.: Gesammelte Werke ('Összegyűjtött művei' 8 köt. 1951—1953); Der Bienenstock ('A méhkaptár' összegyűjtött elb.-ek, 3 köt., S. Bock kiad., 1970—1971). O Magyarul még: 1 nla (Németh A., Szabad írás, 1934. febr.); A vonal (elb.-ek, Devecseriné Guthi Erzsébet, 1951); Gyerekek (elb.-ek, Thury Zsuzsa, 1955); A küldött kislánya (elb., Karig Sára, 1957); Cristana (elb.-ek, Devecseriné Guthi Erzsébet, Gera Gy., stb., 1959); 1 nla (Lányi Sarolta, Mai német elbeszélők, anto., 1962); 1 elb. (Gergelv Erzsébet, Nagyv, 1966); 3 nla (Kende Ferike, stb., Huszonöt német novella, anto., 1966); 2 nla (Raymann Katalin, Kende Ferike, Huszonöt német novella, anto., 1969); Mexikói történetek (elb.-ek, Bor A., Gergely Erzsébet stb., 1971); 1 nla (Tandori D., Égtájak, anto., 1973); 1 nla (Hajnal G., Nagyv, 1973, 1.); Az argonauták hajója (elb.-ek, Sárközy Elga, 1978); 1 elb. (Asztalos J. Nagyv, 1978, 11.); 1 elb. (Sárközy Elga, Az erőd bevétele, anto., 1980); Az igazi kék (válogatott elb.-ek, Asztalos J., Kovács Vera, stb., 1983); 4 kispróza (Sárközy Elga, Új Tük, 1983, 25.). O írod.: L. Rilla: A. Seghers (1955); E. Hinckel: A. Seghers (1956): Fáy A.: A Német Demokratikus Köztársaság irodalmi életéből (Vság, 1959, 5.); I. Diersen: A. Seghers (1965; Salyámosy M.: Anna Seghers hetven éves; Nagyv, 1970, 10.); F. Albrecht: A. Seghers (1975); F. Wagner: Der Kurs auf Realitát (1978); K. Batt: A. Seghers (1980); Kristó Nagy I.: Anna Seghers (Nagyv, 1980, 11.); C. Degemann: A. Seghers in westdeutscher Literaturkritik (1985). Mádl Antal Seghers [szöger], Pierre Charles Gustave (Párizs, 1906. jan. 6.—uo., 1987. nov. 4.): francia költő, könyvkiadó. 1939-ben folyóiratot alapított P.C.39 c. 1940-ben szervezte az ellenálló írók csoportját; a Comité national des écrivains alapító tagja, a P.E.N. Club tagja, az Académie Mallarmé és még számos irodalmi szerveződés tagja, a Poésie 84 c. folyóirat szerkesztője (1958) volt. A német megszállás alatt a szabadon maradt területen működve jó barátságba került Aragonnal, Éluard-ral P. Emmanuellel, Elsa Triolet-vsd. 1971-ben a költészet Grand Aigle d'or kitüntetését kapta meg. 1979-ben Párizs városa költészeti nagydíjával tüntették ki. Első verseskötetét Bonne espérance ('Jó reménység') c. 1938-ban publikálta. 1944-ben indította el a Poétes d'aujourd'hui kötetek sorát. Fordított és kiadott József Attilától. Főbb kötetei: Pierres ('Kövek', 1958); Dialogue (1966); Chansons et complaintes ('Dalok és panaszok', 4 köt.); Le temps des merveilles ('A csodák kora', 1938 és 1978 közötti írásainak gyűjteménye, 1978); Monsu Desidério ou le théátre de la fin du monde ('Monsu Desidério avagy a világvége színjátéka', 1981). O Magyarul: 2 vers (Gereblyés L., Francia ének, anto., 1948); 3 vers (Képes G., Mai francia költők, 1958); 1 vers (Illyés Gy., Nyitott ajtó, 1963); 7 vers (Gereblyés L., Ezerarcú világ, 1971); 1 vers (Kormos I., Fehér mágia, anto., 1974); 2 vers (Franyó Z., Atlanti szél, anto., 1978); 1 tan. Illés Gy.-ról (Nagyv, 1982, 8.). O írod.: Colette Seghers: Pierre Seghers, un homme couvert de noms (1981). Kuklis Iván Segneri [szennyéri], Paolo (Nettuno, Róma köz., 1624. márc. 21.—Róma, 1694. dec. 9.): olasz egyházi szónok, jezsuita. Kezdetben a jezsuita rend központi főiskoláján, a Collegio Romanóban tanított, majd vándorszónokként bejárta Itália nagy részét, hosszabb időt töltött pl. Firenzében is, ahol III. Cosimo nagyhercegre jelentékeny befolyást gyakorolt. XII. Ince pápa 1652-ben a vatikáni palota szónokává nevezte ki. Kora egyik legkiválóbb egyházi szónokának számított. Nagyböjti lelkigyakorlatos könyve, Quaresimale (1679) a század második felében és a 18. sz. során is Európa-szerte az egyik legfontosabb egyházi kézikönyvnek számított. Prédikációit nem az ellenreformáció retorikai példái, hanem az állandó prédikálás adta gyakorlati tapasztalatok szerint formálta. Részben ennek is köszönheti, hogy stílusának frissessége, természetes hangneme kitűnik a korabeli barokk prédikációs irodalomból. Szentbeszédei mentesek a concettótói, nem meghökkentésre, hanem meggyőzésre törekszenek. Elve az, hogy az erkölcsi tanítás akkor hasznos, ha konkrét jócselekedetek véghezvitelére indít. Mindazonáltal beszédeinek retorikus, áradó hangvétele nem tagadhatja azt sem, hogy mereven ragaszkodott a konzervatív egyházi felfogáshoz, gyakran ütött meg polemikus hangot. Erkölcsi né-47 737