Szilágyi János: A Népszava irodalompolitikája 1919 és 1929 között - Irodalomtörténeti füzetek 96. (Budapest, 1979)
A Népszava és a forradalmi szocialista irodalom
felében semmi kedve nem volt a sokszor meghunyászkodó Népszavába írni, ezért a sokkal határozottabbnak, keményebbnek tartott Világ című napilaphoz küldte el írásait.16 A forradalmár írók műveinek háttérbe szorítása jellemezte egyébként a szociáldemokrata párt más irányú irodalmi tevékenységét is. így például a Népszava-kiönyvkereskedés a 20-as évek első felében a forradalmár magyar írók művei közül csak Nagy Lajos elbeszéléskötetét jelentette meg. Az ekkori szépirodalmi kiadványok nagy része külföldi kritikai realisták, kisebb része a magyar szociáldemokrata írók művei közül került ki.17 * A 20-as évek második felétől — a forradalmi mozgalmak megerősödése s a magyarországi forradalmi irodalmi törekvések fokozatos előretörése nyomán — a Népszavában is egyre több baloldali, forradalmi író írása jelent meg. A korábbi szocialista írók közül állandó munkatárssá vált Nagy Lajos, az emigrációban élő magyar szocialista írók közül többször jelentkezett Barta Lajos. A fiatalabbak közül József Attila, rajta kívül Gergely Sándor, az ekkor még ugyancsak kommunista írónak számító Kodolányi János, továbbá Gereblyés László, Enczi Endre, majd Lukács László és az ugyancsak forradalmi szocialista íróként fellépő Illyés Gyula, továbbá Zelk Zoltán, Déry Tibor, Korvin Lajos szerepelt gyakrabban-ritkábban a lapban. A 20-as évek végén jelent meg itt először Radnóti Miklós verse is. A 20-as évek második felében a 1 1 6 Nádass József: Nehéz leltár. Bp. 1963. 335—336. 17 A Népszava irodalmi szerepének korlátozott voltát, a forradalmi írók csaknem teljes kiszorítottságát hangsúlyozza A magyar irodalom története 1919-től napjainkig c. kézikönyv is. A 20-as évek közepétől történt csak változás, ekkor a magyar irodalom számos jeles alkotója, feltörő fiatalok is helyet kaptak a lapban. (I. m. 27.) - Hasonló helyzetképet rajzol Szabolcsi Miklós József Attila-monográfiájában. Mint írja: a szociáldemokráciának ekkor kevéssé volt jelentős önálló kulturális arculata. Irodalmi és művészeti téren csak néhány emberre támaszkodhatott, sajátos gárdája később kezdett kialakulni. (I. m. 497-498.) 174