Szilágyi János György: Görög művészet - A Magyar Tudományos Akadémia II. Osztályának tudományos ismeretterjesztő sorozata 1. (Budapest, 1954)
IV. A görög művészet klasszikus kora (i. e. 480-400)
sével egyre inkább megvetett, szabad emberhez nem méltó tevékenységnek számított. A másik jellemző korlátja ennek a »klasszikus« realizmusnak, amit talán úgy fogalmazhatnánk meg, hogy nem részleteiben, hanem csak általánosságban látott helyesen, ahogy a magas hegy csúcsára törekvő útja elején csak a körvonalait látja még céljának. A naturalizmus, a valóság egyszerű másolása, a lényegtelen részletekbe való öncélú elmerülés távol állt az 5. század görög művészetétől és bármely alkotására vetett pillantás meggyőz róla, hogy művésze szándéka szerint — József Attila szavaival — mindig az igazat mondta, sosem csak a valódit. Tipikus volt a kor görög művészetének ábrázolásmódja abban az értelemben, hogy kerülte a véletlent, az esetlegeset, a nem-jellemzőt ; hogy nem az egy emberrel egyszer előfordulhatót mutatja meg, hanem minden alakjában »egy egész társadalom, egy egész történelmi korszak, egy egész nagy világ összefüggései, meghatározottságai, törvényszerűségei nyilvánulnak meg« (Lukács Gy.).De a művészi típusalkotásnál az uralkodó törekvése nem az egyénítés, hanem az általánosítás volt, a kettő dialektikus összefüggése még nem volt világos számára (bár ezen a téren is jelentős kezdeményezéseket látunk, elsősorban Pheidiasnál). Jellemző példaként elég magának Periklésnek több római másolatban ránkmaradt portréjára utalni (Sz. XXXVIII) : a század harmincas éveiben készült portré mestere Periklésnek antik íróktól kiemelt fiziognómiai sajátságát, szokatlanul megnyúlt fej formáját nem használta fel szobrászati jellemzésére, hanem a fejére tett sisakkal igyekezett eltakarni. A MŰVÉSZEK HELYZETE Nem hasonlítható a maihoz magának a művésznek a helyzete sem az 5. századi athéni társadalomban. A művészt — a szobrászt talán még inkább, mint a festőt — kézművesnek tekintették, s az ezzel járó bizonyos társadalmi alacsonyabbrendűséget csak a legnagyobbaknak, mint Polygnótosnak vagy Pheidiasnak nem kellett éreznie. Természetesen a művészek kézműves-voltával együttjárt a művészi munka kézműves-, vagy majdnem kézműves-munkaként való díjazása is. Az Akropolis egyik épületének szobrászati díszeiről feliratos elszámolás maradt ránk, amelynek tanúsága szerint 420 körül egy szobrász egy — egyébként fennmaradt — kétalakos szoborkompozícióért egy kézműves négyhavi napibérének megfelelő összeget kapott. A szobrászok akkori dolgozásmódja mellett a szobor kifaragása nem sokkal telhetett kevesebb időbe. SZOBRÁSZAT A kor művészetének uralkodó műfaja a plasztika volt, amely most az előző korszak minden »szigorúságát« levetette és újra szívesen használta a márványt anyagául. A valósághű plasztikus ábrázolás művészi eszközei a kor művésze számára készen álltak, az emberalak helyes arányainak kánonikus érvényű megállapítása — amiben megint csak a jellemző általánosító törekvés nyilatkozik meg—a művészek érdeklődésének középpontjába került. A Periklés-kor »klasszikus« realizmusa—nem minden harc nélkül — a »szigorú« stílusból nőtt ki s mestereinek ránkmaradt műveiben nyomon követhetjük ennek a fejlődésnek a folyamatát. A három legnagyobb szobrász, akinek nevéhez a görög klasszikus szobrászat kiteljesedését kapcsolni tudjuk: Myrőn, Pheidias és Polykleitos. MYRŐN A leginkább régiesnek közülük Myrónt tartották az ókori írók, különösen a haj megmintázásában, s valóban, ismert műveiben soha nem szabadult meg teljesen a szigorú stílus hagyományaitól. A fordulópontot azonban éppen az ő munkássága jelenti. Azt az érdemet tulajdonították neki, hogy »megsokszorozta a valóságot« : szobrai a régebbi görög plasztika nemzedékről-nemzedékre szálló típusaival szemben a valóság sokszínűségét adták vissza a testmozdulatok, fordulatok, a test arányainak mindig az új tárgyhoz alkalmazkodó változatosságával. Ember- és állatalakjai — mert 4 Szilágyi: Görög művészet 49