Szilágyi Péter: József Attila időmértékes verselése (Budapest, 1971)
III. A polifonikus versek
közléssel szemben. (Például Weöres Sándor Antik eklogáját országos vita követte, mikor az Űj írás közölte, a Tűzkút megjelenésekor viszont nem merültek fel ilyen jellegű kérdések.) A nem közlés okát ma már nem lehet megállapítani, azt azonban le kell szögeznünk, hogy a vers nem egyszerűen palinódia. A költő magáról írta, Babitsnak, de ugyanakkor Babitsról is írta, magának. Már maga az a tény, hogy a vers világszemlélete, szerkezete, ritmikája a nagy polifonikus alkotásokéval rokon, hogy egyik legsúlyosabb munkájának, az Eszméletnek, kiemelkedően szép részét beledolgozta, mutatja, hogy az alkotói szándék messze túlnőtt a palinódia szokványos keretein. Ha egybevetjük a Magad emésztő c. verssel az első Babitshoz írt verssel, az Egy költőre címűt, szembeszökő különbséget észlelünk, ritmikailag is. Az első vers egyhúrú, az öncélú költészet támadása. A verset esztétikailag, formailag meghatározza az, hogy József Attila, az akkor még alig ismert fiatal költő bizonyítani akarta: ő is rendelkezik Babits artisztikus technikájával. Ennek megfelelően a verset nem a saját formanyelvén, hanem babitsi technikával írta. Más verseiben nem találunk ilyen középrímet: és idenyög a Daladög, ilyen szójátékot: kinek nem álma pálmaháza, ilyen következetesen kimunkált rímeket. József Attila egész munkásságában csak háromszor élt azzal az általánosan elfogadott licenciával, amely a múlt századból átmentette az „ul” — „ül” magánhangzójának hosszúságát. Ebben a versben még ezt is engedélyezi magának a ritmus tökéletesítése érdekében: „Kóró a lelke, űl azon.” A Magad emésztő már igazi, nagy József Attila-vers. Saját nyelvén, saját stílusában, saját technikájával. Az első megírásakor még csak tehetség volt. A másodiknál már kiforrott, nagy költő, akinek nem volt szüksége arra, hogy önmagát meggyőzze. Azért maradéktalanul ő sem tudott szabadulni a kor vezető irodalmi személyiségének, a generáció mesterének nimbuszától: a Magad emésztő egy árnyalattal gondosabb, szabatosabb technikával, következetesebben kimunkált rím- és ritmustechnikával íródott, mint a többi polifonikus verse. Fegyelme nemcsak céltudatos alkotói fegyelem, hanem egy kissé kívülről jövő, egy kissé magára kényszerített. A vers kilencszótagos gagliardikus jambussorral indul. A gagliarda főmetszete a jambusokra is érvényes. Hangsúlyosnak is tarthatjuk, mert a két főhangsúly nem gagliardikusan helyezkedik el. Az sz és к hangok szépen festik alá a jelzőkkel is érzékletesen megjelenített babitsi aszkézist, ahogy Szabó Lőrinc 130