Szilágyi Péter: József Attila időmértékes verselése (Budapest, 1971)
VIII. A gagliardák
mert. A kozmosz énekében artisztikai szempontból kifogástalanul eleget tesz a követelményeknek, de a kétszáztíz soros keret kitöltését nem bírta művészi erővel. A szonettekkel párhuzamosan a klasszikus verselés iránt is tevékenyen érdeklődik. Tíz verséhez, tehát meglepően sokhoz választ óklasszikai metrumot. (Babits a maga első kötetében mindössze kettőhöz, Tóth Árpád a Hajnali szerenádban egyhez sem. (Amellett nem is éri be a szokványos, költészetünkben már kiművelt strófaszerkezetekkel. Petőfihez és Juhász Gyulához írott ódáját a kötelezőnek érzett alkajoszira hangolta, a kedveséhez írottat pedig aszklepiadészire. Két verset ír szapphóiban, ezek jelentéktelen ujjgyakorlatok. A másik ötben azonban nehezebb artisztikai feladatra vállalkozik. Két verset is írt choriambusokban, ami egyedülálló jelenség költészetünkben. A choriambus még az óklasszikai költészetben sem volt versalkotó mérték. Csak alkalmilag csendült fel, élénkítő funkcióval. A Csókkérés tavasszalbsm egy-egy choriambus alkot egy-egy sort, amelyeket daktilikus sorok gyorsítanak, közbeékelten. A Várakozás tizenhat szótagos sorai négy-négy choriambusból állanak. Hasonlóan bravúros vállalkozás a Részeg a síneken és a Leány kérő ének című szonettje. Az első úgynevezett nagy alkajoszi sorokból, a második pedig az ugyancsak ritka tiszta daktilikus sorokból áll. Ugyanakkor a szonett hagyományos formai követelményeinek is maradéktalanul eleget tesz a két vers. Az aszklepiadészi strófa egyik ritka variánsával találkozunk a Harc a békességért című versben. Az első két sor aszklepiadészi, a harmadik phretraceus, a negyedik pedig az úgynevezett kis alkajoszi. Az óklasszikai mértéket is felelősségteljesen kezeli. Lényegesen kevesebb licenciát enged magának, mint kortársai, beleértve Babitsot és Kosztolányit is. Sokoldalú érdeklődésére vall, hogy a huszadik században már nagyon is ritka trocheusokban jó néhány verset ír. Itt is megfigyelhetjük, hogy érdeklődése kiterjedt a múlt század verselésére is, amelynek elemzésével a filológia máig adósunk. Költészetünkben a trochaikus mértékek virágkora a múlt század derekáig tartott, József Attilának is oda kellett visszanyúlnia négy 1922-es trochaikus versének ritmusáért. A négy versben több Vörösmarty-reminiszcenciára bukkanunk. A Boros keserűség . . nekikeserülve most, rajt’, igyunk egy huzamost” sorában a Fóti dal cseng vissza: „Rajta társak, hát igyunk egy Húzamost, Bú, szerelmek, házigondok Félre most:” Ugyanúgy 254