Szilágyi Péter: József Attila időmértékes verselése (Budapest, 1971)
I. A jambikus versek
című cikkében: „Daktilusok és trocheusok kavarognak hangsúlyos ütemek között, s jambikus sorok nyugodt lüktetése csendesíti e zenei örvénylést, ha a költői látomás is valami távolba vesző nagy nyugalomba réved.”17 Köztudomású ugyanis, hogy a magyar szabadversre nemcsak József Attilánál, hanem általánosságban is jellemző mértékes elemek beépülése — amint erre Szabolcsi Gábor is utal —, de ez nem „zenei örvénylés”, csak a prózába hajlás ellensúlyozása, kontrapunktja. Az avantgardizmus éveiben írott j ambus verseken is látszik egyfajta bizonytalanság. József Attila, mintha idegenkedne, vagy éppen félne a jambus túl simán gördülékeny, túl békésen egyenletes voltától, disszonáns ritmusú sorokat zörget bele a jambusversbe. Hol hangsúlyos sorokkal indítja azt: Ballagok lassan hazafelé, vert hadak futnak hazafelé (Mégis elveszem) hol pedig váratlan szabad sorokkal töri meg a jambuslejtést: mely ízes gyümölcsű embert hirdet (Ide újra a szeretet jön) Fáradt vagyok, sokat is dolgoztam (Szép csöndesen aludj) Ha hitvány voltam, azért voltam hitvány Tiszta mosolyom hideg víz hulláma (Mindent hagyok) máskor jambustalanná önállósul a gagliarda, mint Adynál: harmatos / erdők //az ő / szemei (Csodálkozás az életen) vagy trocheusokkal „rontja” a ritmust: Szőke hajam már kibontom a szélnek elbocsájtja az asszony-hatalom (Szőke hajam) vagy éppen szabályos trocheus-sorokkal döccent: Völgyi úton érek égbe én (A kert) 17 Kortárs, 1966. 1830. 23