Szilágyi Péter: József Attila időmértékes verselése (Budapest, 1971)
I. A jambikus versek
költészetének hanyatlása-e is egyben. Kétségtelen, hogy József Attila forradalmi lendülete, alkotói szenvedélye törést szenved, annak a csodálatos vonulatnak, amely a Külvárosi éjtől az Ódáig ível, nincs folytatása. Elgondolkodtató az is, hogy éppen • ezekben a versekben a költő szenvedélye széttöri a jambusok szokványos kereteit, és így a jambusokhoz való visszatérés, a jambusokba való belenyugvás egyfajta lefáradás következménye; esztétikai törésvonalat azonban nem észlelhetünk. Elég itt bizonyítékul egy rövid felsorolása az 1934-ben írt kiemelkedő verseli címének: Nyári délután; Alkalmi vers a szocializmus állásáról Ignotusnak; Eszmélet; Mama; Falu. József Attila költészete a poüfónikus szakaszban egy bizonyos értelemben valóban a csúcsra ért, alkotói és politikai szenvedélye és lendülete akkor teljesedett ki a maga egész gazdagságában. A lendület megtört ugyan, de helyére nem a fáradt cinizmus, hanem a lehiggadt, bölcs elmélkedés lép, a közelítő egyéni, magános tragédia, melankolikus, elégikus ízekkel. De nem feledkezhetünk meg arról az egyértelmű jelenségről, hogy amíg nagy politikai verseiben az osztály megjelenítésekor saját magát is odaértette, mint az osztály egy tagját, addig az 1934 és 1937 között írt versekben az egyéni csüggedés és tragédia, amelynek nem utolsósorban társadalmi-politikai okai is voltak, a történetileg átmeneti, de a konkrét valóságban rohamosan közelítő rettenetes szenvedéseknek, tragédiák százezreinek válik hordozójává. Öngyilkosságba menekült, de nem sokkal utána még hányán kényszerültek erre a kiemelkedő írók közül. „New-Yorkban egy kis szállodában hurkot kötött nyakára T . . . Prágában J M ölte meg magát” — írja 1939-ben Radnóti Miklós (Csütörtök). Semmiképpen sem állíthatjuk, hogy József Attila költői ereje 1933-tól hanyatlik. Igaz, lendületéből veszít. Talán képgazdagságából is. A nagy formátumok, amelyeknek kommunista tartalma elbírta, sőt igényelte a modern formanyelvet — az impresszionizmus, szimbolizmus, expresszionizmus és szürrealizmus megannyi eredményét —, nem térnek többé vissza költészetébe. De a kis formákban is tovább mélyülhet a művészi látásmód. A Már régesrég rájöttem én vagy a Könnyű emlékek rögzítette hangulatsor nem kevésbé tartozik költészetünk kiemelkedő darabjai közé, mint a Thomas Mann üdvözlése, vagy a Szürkület. Csak legnagyobb művészeink (például Vörösmarty) tudtak olyan mélyrétegeibe leszállni a bánatnak és kétségbeesésnek, mint ő (Ki-Ье ugrál, Irgalom stb.). Maradéktalanul egyetérthetünk Tamás Attila megfogalmazásával: „De még a legszemélye-27