Szilágyi Péter: József Attila időmértékes verselése (Budapest, 1971)
I. A jambikus versek
És nem tudom, mily dajkahang cseng a szívembe csendesen: nyugodj, hiszen csak este van s mitől is félnél, kedvesem ? (Én nem tudom ...) Másik jellemző példa a költészetünkben meglehetősen ritka hetesekben írott Sas két befejező szakasza: Б madár könnyű röpte a létet elragadta. Nincs magasság fölötte és nincs mélység alatta. Az egyik szárnya lelkem, a másik szárnya Flóra. Én őt váltom és engem ő vált így új valóra. Hosszú sorokban írta viszont utolsó nagyvers-kísérletét, az oly sokat idézett Szürkületet. A vers huszonhét sorából huszonhárom a nálunk oly ritkán használatos jambikus triméter. Hibátlanul szép jambussorral indul: „Ez éles, tiszta szürkület való nekem.” A ritmus azonban nem válik véglegessé, a második és a harmadik sor a szokványos tízesekbe öltözik: Távol tar ágak szerkezetei tartják keccsel az üres levegőt. Úgy tűnik, mintha csak most tudatosodott volna a költőben az indító triméter, mert visszakanyarodik hozzá: „A tárgy-egyén mind elválik a többitől”. Innen kezdve megszilárdul a triméter, kivéve a huszonnegyedik és a huszonhetedik sort, amely tizenhatossá, illetőleg tizennégy essé bővül: Ez ideránt, az odahúz, mind fogdos, vartyog, taszigál mellyel — azt hiszi — némaságot szül vagy tiszta űrt. Ennek a két hosszú sornak a ritmikai bizonytalansága felveti a már soha meg nem válaszolható kérdést: maradéktalanul befejezett, végleges szöveg maradt-e ránk. Tény, hogy ebben a formában is egyike a leggondosabban ritmizált jambusverseknek. A százhatvanhárom kétszótagos ütemből 80 jambus, a trocheusok száma viszont mindössze tíz. Tanulmányok tucatjai 45