Szilágyi Péter: József Attila időmértékes verselése (Budapest, 1971)
III. A polifonikus versek
lopódzik vissza az emelkedő tendencia. A szakasz a maga egészében a még nem véglegesen elrendezett, de győzhetetlen erejű tömegek fölsorakozását érzékelteti: Föl a szívvel, az üzemek fölé ! Dy kormos, nagy szivet az látott-hallott, ki napot látott füstjében fulladni meg, ki lüktetését hallotta a föld sok tárnás mélyeinek! A variánsok vizsgálata is József Attila ritmikai tudatosságát bizonyítja. A 69. sor az egyik gépirat alapján, a Korunkban és a Népszavában még ilyen változatban jelent meg: „az látotthallott, aki napot látott”. József Attila sűrűn használta az 5-6 osztású tizenegyest, olyan kései nagy versekben is, mint például a Levegőt! vagy a Leltár. Itt nyilvánvalóan azért hagyta el az ,,a”-t az „aki”ből, hogy gagliardára igazítsa a sort. A négy utolsó szakaszban az eddig elemzett ritmikai jelenségek ismétlődnek. De bár a vers szövegét véglegesnek kell tekintenünk, két sor mégis gyanúra ad okot. a léckerítés leheletünktől A sor két jambussal indul, ami után fülünk nehezen veszi tudomásul a trocheust, pyrrichiust, spondeust. A sor felező tízes, de ilyen licenciás gagliardát nem találunk a versben: a léc / kerítés // lehe / létünktől. Amennyiben viszont a „kerítés” „í”-jét rövidnek vesszük, hibátlanul szép, anapesztizált jambussort kapunk: ----Hasonló problémával állunk szemben az utolsó sorban, bár itt, éppen a kiemelt hely miatt, elfogadhatóbb lenne a ritmikai diszharmónia: „majd kint, a harmóniát.” A sor nem lehet jambikus, hiszen záró üteme trocheus. Kétütemű hangsúlyosnak kell tekintenünk. Ha viszont a „harmónia” „ó”-ját rövidnek vesszük, dallamos anapesztizált jambust kapunk: — A „léckerítés” a Korunkban és a Nagyon fáj kötetben is rövid i-vel jelent meg. (Érthetetlen, hogy a Kritikai Kiadás ezt nem tünteti fel a variánsok között, hiszen a Korunk szövegének fényképmásolatát is közli a költő javításaival.) 98