Szilágyi Péter: József Attila időmértékes verselése (Budapest, 1971)
III. A polifonikus versek
Váratlanul hangzik el az önmagát megszólítás. Annál inkább, mert a sor József Attila munkásságának lényegét, főmotívumát szólaltatja meg. A maga elé tűzött célt, amelyet sohasem tévesztett szem elől: a csak társadalmi szabadságban kibontakozható egyéni boldogságot. Jó szóval oktatás és játék, szellem és szerelem, harmónia kint és bent, szép és jó az alkotásban. Ezt fogalmazza meg a Már régesrég gyönyörű befejezésében: Tengerem ölelő karok meleg homályú, lágy világa. Egem az ésszel felfogott emberiség világossága. De amíg versei többségében záró akkordként csendíti meg a lényeget, addig itt, bár kiemelt helyen, mégis viszonylag az elején. Az első szakasz borongós lágysága milliók kemény sorsára borul. Ezért lehet ez a sor összefoglaló és egyben a tulajdonképpeni költői mondanivaló nyitánya. Olyanféle szerkezeti helyen és súllyal, mint a Szeptember végén-ben az „Elhull a virág, eliramlik az élet”. Petőfi is érezte a sor különleges fontosságát, és ritmikai találékonysága a szigorúan kötött formán belül is megtalálta a kiemelés módját. A többi huszonhárom sorral szemben ez a ritmikai egység két azonosan épülő, párhuzamos részre oszlik. Az első rész vége anapesztusvéggel esik egybe, ami éles metszetet hoz létre. József Attila kedvelt ritmusával, a gagliardával emeli ki a sort. A gagliardát a hangsúlyos sorfajoktól „ünnepélyesen ringó hintázása”, a jambusoktól; pedig kemény metszetei különítik el: Te kemény / lélek, // te lágy / képzelet! Majd újra dallam-átmenet következik. A hetedik sor, bár tizenkettessé tágul, megtartja a négy ütemre tagolódást, de visszakanyarodik egyben a jambushoz. A költőtől megszokott árnyalt mértéktartással. Nem követi, mert nem követheti a jambusok könnyed gördülékenységével a valóság nehéz nyomait. Lassan, döcögve vált át a mértékre. Pyrrichiussal indít, spondeussal folytatja, és a harmadik — jambus — ütemet is lefékezi a rövid ízre eső hangsúly. A „nyomait követve” viszont már anapesztikus-jambikus, hiszen lírával követi a nyomokat. A nyolcadik sor főcezúrás, gagliardikus-jambikus, szigorú felező metszettel, a kilencedik pedig két szép jambussal rövidre zárja ezt az annyira fontos részt, amelyet a többi ötvennégy sor már „csak” értelmez, variál, árnyal. 103