Szilágyi Péter: József Attila időmértékes verselése (Budapest, 1971)
IV. A jambikus-trochaikus versek
Hasonlóan épül fel a variáns-vers, A fán a levelek is. A Falu — témáját, igényét, színvonalát tekintve mintha a polifonikus versek kései, egyszerűsített záradéka lenne. Strófaszerkezete: Э-7-9-5, keresztrímekkel. A szokatlanul változó szótagszám funkciója ugyanaz, mint a ritmusváltásé: mind a kettő gondolati koncepció függvénye és származéka, de egyben kiteljesítője is. A vers lényege: a szegényparasztság reményeinek, indulatainak felvillanása és elvetélése. Ez adja meg a versnek azt a különleges hangulati hullámzását, amelyet olyan adekvát művészettel simít strófaszerkezet és ritmus. (A Falu részletező elemzése során Szabolcsi Miklós így ír az ötödik szakasz kapcsán: „Már másodszor figyelmeztet így a vers arra, hogy a békés esti felszín alatt elnyomott indulatok forronganak. De ezek az indulatok nem tudnak formát kapni, nem szerveződtek meg, nem lesznek céltudatosakká és egységesekké.”7 Dermesztő hangulatú szakító versének a Juditnak főmotívumát a magányérzés alkotja. Egyike a ritka verseknek, amelyben a költő nem belehull a magányba, hanem vállalja azt. Ebből következően a vers alaphangja nem egyértelműen tragikus. Talán ezért nem hangolta egyetlen jambikus ritmusra a költeményt. A jambikus tizenketteseket keményen törik meg a trochaikus ötösök. Mint a lágy emlékeket a rideg valóság. Kérlelhetetlenül, változtathatatlanul. Maguk a jambussorok sem a megszokottan lágyak, a 7—5-ös tagolás, a sorközépen a csonka ütem töri a ritmust. A jambusok lazák, sok trocheus merevíti őket, rímek csengése sem erősíti az emelkedő lejtést: a félrímes szakaszokban a trochaikus sorok rímelnek, keményen, koppantva zárva le a strófát. Egységesebb hangulatú az Azt mondják (1936). A sorok hosszabbak, kiegyenlítettebbek (11-7), a lazán jambikus tizenegyeseket inkább az egyhangúság veszélyétől óvják, semmint törik a trochaikus hetesek. A Judit trochaikusokat összekötő rímeihez viszonyítva a keresztrímek is lágyítják a verset. A népdalok tiszta könnyedsége sugározza be utolsó jambikustrochaikus versét, a Rejtelmeket (1937). A keresztrímes hetesek — egy sor kivételével — 4-3 tagolásúak, üde frisseségük nagymértékben közelíti egymáshoz az ellentétes lejtésű sorokat. Aminthogy feloldja, „megkönnyíti” a vers a főmotívumot, a nehéz hűséget is. Feloldja és megkönnyíti, hiszen ez az utolsó pillanat, amelyben József Attila minden szenvedését, bánatát, '‘Szabolcsi Miklós: Költészet és korszerűség. Bp. 1959. 99 —100. 10 Szilágyi: József Attila 145