Szilágyi Péter: József Attila időmértékes verselése (Budapest, 1971)
VIII. A gagliardák
tővé modern ritmikánk kialakulását és kibontakozását. A laza jambusok már Kiss Józsefnél is hajlékonyán aprózódnak anapesztusokká, ami Ady és József Attila ritmikájának is egyik jellemzője lett. Szívesen szedte gagliardára a jambust, amivel Ady szimultaneizmusának útját egyengette. Az anapesztussá oldott jambus emelkedő tendenciája ellenére is rokon a gagliardikus felező tízessel és kilencessel, mert gyakran alkot 3-2, illetőleg 2-3 tagolódású félsorokat, mint például nemcsak nálunk, hanem Shelley egész sor versében (The Cloud, To a Skylark stb.). Csakis így, tehát jambusi alapon válhatott annyira elterjedtté már a századfordulón, már Ady előtt. A tiszta, „klasszikus” gagliarda ünnepélyesen ringó, hintázó ritmusa csak alkalmilag fejezhetett ki bonyolult életérzéseket. A konzervatív Arany-epigonok még sűrűn alkalmazták, de például Komjáthy Jenő már jambusba oldja vagy más ritmusokkal variálja: Szeretem azt, // amit / gyűlöltök . . . Lelkembe / lángot // lángja öntött . . . Nem éri / vész, // nem fogja / vétek . . . Mert lángja / hit, // hatalma / eszme . . . És legyen / üdv, vagy // legyen / átok (Magamról. Jambikus) Istenek / embert // hogyha / gyűlölnek . . . Minden / övé, // amit / szeme lát . . . Gyáva / panaszra // nem nyihk / ajka . . . Másik a / küzdés, // emberi / pálya . . . Dúst a / szegénynek // álma / gyötör . . . (Istenek. Daktilusok) Másutt a tiszta gagliardákkal indított verset a negyedik sortól kezdve tizenegyesekkel vegyíti: „Nem üli a / földet // törhetlen / átok. (Valami suttog).” Modern verselésünk nagy úttörője, Ady Endre, már bátor és érett leleménnyel társít egy szakaszon belül is aprózott jambust és gagliardát. Más ég alatt, szűz hajnalokon, Lármás habokon, Életem, / sorsom, // átkom, / üdvöm Majd elzokogom. (így szólna a szóm) Ö a fiatal József Attila igazi mestere. De a pályakezdő költő az induló zsenik kielégíthetetlen szomjúságával szívja magába 219