Szilágyi Péter: József Attila időmértékes verselése (Budapest, 1971)
VIII. A gagliardák
Ugyanezek jellemzik a Medáliák tizenegy rövid dalát (a Huszonhárom király kezdetű felező nyolcasokban íródott), bár a jambusok százalékaránya valamivel magasabb (36%). A nyolcvannégy sorból 75 a gagliarda. A verset joggal nevezhetjük József Attila korai dalköltészeti csúcsának. És talán benne mutatkozik meg legplasztikusabban ennek a ritmusnak annyira gazdag hangulati tárháza. A nyomor egyhangú reménytelenségét fejezi ki adekvát monotóniával az ilyen sorokban: Totyog, / totyog a II pióca / halász, bámul, / bámul a // sovány / kanász könnyedén lebbenti el a szürrealista képeket: elvált / levélen // lebeg a / világ — ■ pihévé / szednek // hűvös / kócsagok Ugyanilyen hajlamos a részletrealizmusra is: szeresd a / lányt, ki // meztéláb / söpör . . . tajtéka / fölgyűrt // karján / szárad el. Helyenként lendülettel szökken: de kelnek / csengő // és szabad / dalok s végig / csattognak // tengerek / lován a lépcső/házak // villogó / fogán. A Két keservesből a Csin-Ыгтвк minden sora értelmezhető gagliardikusan, bár csak a két utolsó sora egyértelműen az. De itt sem kezeli olyan szabadon a ritmust, mint Ady. Az egységes ritmikai hatást egyrészt a kötött szótagszám, kilenc, másrészt a sorok első felében a negyedik, illetőleg harmadik szótagra eső hangsúly biztosítja. Még az Egy költőre babitsi ritmikájú és technikájú soraiban is föl-föltűnnek a gagliardák: Nem a / szipolyt, // ő azt / gyalázza És orrát / vájván, // mint a / vermet míg sorsunk / rongy és // alant szárnyal József Attila nem engedi el többé a megtalált ritmust. Először Ady hangján próbálgatta és szonetteken csiszolta, később újszerű dalait és forradalmian mutáló kitöréseit szabta mértékére. A gagliarda minden próbát kiállt. Ezerkilencszázharminc végén, már a marxizmus, az illegális kommunista mozgalom 238