Szilágyi Péter: József Attila időmértékes verselése (Budapest, 1971)
VIII. A gagliardák
formába. A Hazámon is kemény, többnyire gagliardikus, hangsúlyrendek húzódnak végig, meg-megtörve a jambusok vonulatát, sőt gyakran háttérbe az elhalványodó jambikus lejtést. Ez számszerűleg is megmutatkozik. Bár a szonettforma már eleve fokozott műgondot igényel, ritmikailag is, a Hazám verselése darabosabb, mint az 1937-es jambusversek átlaga. A verslábak 17( !)%-a trocheus, ami egyedülálló ennél a míves költőnél. Igaz, a téma sem a szokványos szonett-témák egyike; a kemény politikai indulatokat lágyítaná az átlagos szonettforma. A pohfonikus versek kora után József Attila költészete — kevés kivétellel — jambikussá válik. Egyhangúságról azonban nem beszélhetünk. Mindenekelőtt azért nem, mert a jambuson belül a variációk lehetősége áttekinthetetlenül gazdag. Gondoljunk arra, hogy a francia líra egésze, eltekintve a szabadversektől, a magyar áttételben jambikus keretbe foglalódott, mégsem érzünk semmiféle egyhangúságot vagy szürkeséget, ha akár a teljes Romlás virágaid vagy a Testamentumot végigolvassuk. A sorfajok, illetve a sorfajok csoportosítása, párosítása, a rím elhelyezése és minősége, a strófaszerkezet, a lejtés dinamizmusa, és mindenekelőtt a jambusba beépülő hangsúlyrendek, a cezúrák — hogy csak a legfontosabb ámyalási módozatokat említsük — rendkívül változatossá tehetik és teszik a jambikus lejtést. Szemléletesen bizonyítja ezt az 1934-es év első verse, a Nyári délután. A vers az úgynevezett Mbelung-sor egyik variációja. Az eredeti ritmus hosszan, méltóságteljesen hömpölyög: „Virult Burgundiában egy szép, nemes leány.” József Attila két sorra, tehát két egységből álló periódusra bontja a sort. Ez már magában is új ritmust teremt, hiszen a lejtés gyorsabb, könnyedebb lett. A két sorra bontást még karakterisztikusabbá teszik a keresztrímek, amelyek fokozottan önállóvá teszik az eredetileg félsorokat. Ha ehhez hozzáadjuk még az elkülönülés lényegét: az impresszionista hangulatot, a fény és árnyék lebegését, akkor tisztán láthatjuk, hogy a József Attilavers ritmusát csak a tudományos metrikai elemzés rokonit ja a német epikus sorfajjal; valójában egészen más típusú versekről van szó. Megint más ritmust kapunk a Mbelung-sor kitágításával, ami Tóth Árpád leleményeként jelenik meg líránkban. A szakozatlan, tizennégyesekből álló Azt a szép, régi asszonyt (1936) ritmusa a nem tudatosan elemző olvasót mégcsak nem is emlékezteti a Nyári délutánéra,. A melankolikus emlékezéshez illik az epikai 268