Szilágyi Péter: József Attila időmértékes verselése (Budapest, 1971)
II. Az anapesztusok funkciója
langy estében a piros palás S körülem, míg elfed hallgatag ugatások némán hullanak Most a dicsőség és az erő Fontolni lehet, nem hallani S ahogy földerül az értelem Szó, mert velük szólal a paraszt Szó, mint csecsemőnek a mosoly Hallgatom az álmodó falut Alszanak a nyers, nehéz szavú A vers ritmikai egésze alapján ezeket a sorokat is trochaikusnak kell tekintenünk. De vajon tarthatjuk-e esetlegesnek a sorozatos jambizálhatóságot, anapesztus segítségével? * Az anapesztus mint önálló sorfaj egyetlen nemzet költészetében sem honosodott meg. A görögök sűrűn alkalmazták variált ritmusú tragédia-kórusaikban. Szívesen lendítették a jambust az ún. ciklikus anapesztussal, mint például a nálunk is jelentős szerepet játszó alkajosziban: Habzik borunk a tág kehely öble közt, Tolongva zúgunk táncpaloták felé (Kölcsey: Rákos) Az anapesztus legfőbb veszélye legnagyobb erényében rejlik: túlságosan dallamos, így könnyen válik monotonná. Ezt a monotonságot költőink, Földitől máig, ritmusfékező spondeusokkal vagy jambusokkal igyekeztek feloldani. Az anapesztussal újra és újra kísérletet tettek Csokonai, Vörösmarty, Petőfi, Arany, Vajda stb. Ennek folyamán több kiemelkedően szép vers született, de ez sem ösztönözte költőinket: két-három anapesztus-versnél egyik sem írt többet. József Attila is betartotta a másfél évszázados normát: mindössze három anapesztus-verset írt: Ha a hold süt . . . ; Balatonszárszó II.; Reggeli fény. HA A HOLD SÜT . . . József Attila ebben a versében szokatlanul tiszta formában csendíti meg az anapesztusokat. A páratlan sorokban még a szokványos spondeust sem engedélyezi magának. Egyetlen kivétel a tizenkilencedik sor indító spondeusa: 63