Szilágyi Péter: József Attila időmértékes verselése (Budapest, 1971)
III. A polifonikus versek
A városok fölött a tél még gőzölög. De villogó vágányokon városba fut a kék fagyon a sárga éjszaka fénye. A városban felüti műhelyét, gyártja a kínok szúró fegyverét, a merev éjszaka fénye. A város peremén, mint lucskos szalma, hull a lámpafény, kissé odább a sarkon reszket egy zörgő kabát, egy ember, üldögél, összehúzódik, mint a föld, hiába, rálép a lábára a tél . . . Hol a homályból előhajol egy rozsdalevelű fa, mérem a téli éjszakát. Mint birtokosát a tulajdonosa. Tamás Attila értőn-szép tanulmányában József Attilának talán legnagyobb, legteljesebb világképet adó tájleírásának mondja a verset.11 A vers első sorának értelmezésével, szerkezeti helyének meghatározásával a költemény legfontosabb összefüggéseit ragadja meg: A tájat szemlélő, leíró költő személyisége háromszor kerül előtérbe az egész műben: az idézett első sorokban, a középpontján és majd a záróképben. A szigorú felszólítás szavait a leírás nyomán kibontakozó hatalmas kép érteti meg velünk fokról fokra: ezt a látványt csak fegyelmezett, önnön megriadásán és ámuló csodálkozásán egyaránt uralkodni tudó lélek képes elviselni, csak ez képes rajta végigtekinteni s megérteni a látottakat. Ám a vers feszültsége végig megmarad: az ismeretlenből, szinte személytelen parancsként érkezni látszott szavak kimondóját, tekintetünk biztos irányítóját itt látjuk meg először, pontosan elhelyezve a mű egészében.11 12 Találóan 11 Tamás Attila: Költői világképek fejlődése Arany Jánostól József Attiláig. Bp. 1964. 138. 12 Uo. 139. 84