Szilágyi Péter: József Attila időmértékes verselése (Budapest, 1971)
III. A polifonikus versek
cedik sorban a két trocheus és két spondeus mellett csak a záró ütem jambus. De ennek emelkedése is megtörik a tizedik sor ritmustalan, prózai keménységén. A prózaiságot egy gagliarda oldja fel, amely a kilencedik sornak megfelelően laza jambusba fordul. Ezt egy gagliardára emlékeztető tizenegy szótagú sor követi — mert annyi mosoly, ölelés fönnakad —, amelynek 3-2 (vagy 2-3) — 3-3-as ütembeosztása József Attila egyik kedvelt sorfaja. (Tisztán, mint a Kész a leltárban, vagy más sorfajokkal keverten, mint a Levegőt!-ben vagy a Kései siratóban.) Végül egy három ütemű jambussor zárja le a bevezető részt. A gondolati és ritmikai összefüggések a rímelhelyezést is meghatározzák. Az expresszionista szerkesztésmód, a strófaszerkezet és a sorfajok nem szabályok szerinti következetességgel sorjázása, a rímelhelyezésben is nagyobb szabadságot biztosít a költőnek, mint a kötött formák. Ez a bevezető rész is klasszikus példája költői gondolat és rímelés egységbe fonódásának. A törvényként hangzó első sort indokoló második és harmadik sort rím fogja egybe. Rím teremt szorosabb kapcsolatot a negyedik és ötödik gagliardikus sor között. A negyedik sor hímríme ölelkező rímként nyúl vissza az első sorért, hogy azt is a vershez fogja. A három rövid jambussor is összecseng. Az utolsó hat sor rímelhelyezése pedig így alakul: x, a, a, b, a, b. A második szakaszban messzebbre emeli szemét a költő. Ezek a hegyek nem a szokásos fenséges háttérként koszorúzzák a tájat, hanem a parasztság kemény életét idézik. József Attila hangja egy pillanatra ellágyul a szeretettől, olyanformán, mint a Tömegben, ahol a ritmus trocheusra váltásával is nyomatékosítja a hangváltást: Nyirkos, görbedő atyáim, édes, sovány leánykáim a tömeg. A Téli éjszakában az ellágyulás ritmikailag a második szakasz második sorának anapesztusában fejeződik ki: ,,mint elnehezült kezek”. A szakasz egységes hangulatának megfelelően minden sor jambikus. Csak az utolsó sor gagliardája különül el egy árnyalattal — záró akkordként. Most jelenik meg a tájban az ember. De nem Petőfi vagy Arany módjára, a maga határozott, egyedi valóságában. Ahogy maga a táj, minden konkrét valósága mellett is — akárcsak a 87