Szuromi Lajos: József Attila: Eszmélet - Irodalomtörténeti füzetek 93. (Budapest, 1977)
Bevezetés
Bevezetés Kitágul, mint az űr, az elme; a csöndbe térnek a dalok. (Kiknek adtam a boldogot...) József Attila költészetében az Eszmélet a legnagyobb elvi összegzések egyike, aligha túlzó Egri Péter tömör jellemzése: monumentális szintézise egész költészetének.1 A vers annak a lírai gondolatkörnek a része s talán legnagyobb alkotása, amelyért József Attila költészete megszületett: a maga bonyolult rendszerébe olvasztja mindazokat a felismeréseket, amelyek a lét és az ember kapcsolatának elemi gondjaira, feltételeire, lehetőségeire vonatkoznak, s amelyek az első versektől zaklatják a nyugtalan lelket. Magában rejti e költemény az emberiköltői értelem által felismert törvényeket — kérdések, viták helyett tömörít, rögzít, válaszol. Az utolsó három év lírája az itt megfogalmazott felismeréseket kamatoztatja. 1934 elején keletkezett a vers, amely az életmű múltjának lényegszerű sűrítése, közvetlen, rövid folytatásának pedig elvi előlegezése. A kései költészet világos kontúrjai (egyszerű, elemi témái, a természeti-társadalmi külső világra vonatkozó igazságok ismeretét sugalló higgadt tónus, a személyes elveszettség vigasztalhatatlan bánata, az egyetlen menekvést jelentő szerelem himnikus nosztalgiája) az Eszmélet logikai rendjét sugározzák. A munkát, amit vállalt a költő, erre az időre teljesen elvégezte. A megváltó emberi értelembe vetett hite váratlan, tiszta törvényekhez segítette, olyan világkép birtokosává avatta, amely korszerű, egyetemes — emberi, társadalmi, létfilozófiai — igazságokat, ezek nyomán új emberi-költői 1 József Attila költészetének látomás- és álomszerű mozzanatai. It 1960. 4. sz. 273. 5