Tamás Attila: A költői műalkotás fő sajátosságai (Budapest, 1972)
Bevezetés
J. R. Becher is —, hogy valami egészen egyszerű kis dalban olyan hatalmas erő létezik, amely elvarázsol bennünket és megszabadít a félelemtől és szorongástól?”1 Költői szókép itt már csak a „varázslás” ? Minden bizonnyal igen. És mégsem csupán az: nem üres, tartalmát vesztett konvenció, nem zavaros, irracionalista tanok megszállottjainak szóhasználatából átvett beszédelem. „Egy költemény csak oly mértékben érdemes a költemény névre, amilyen mértékben átszellemíti és magával ragadja a lelket, amely vers... értéke pedig összefügg ennek a lelkesültségnek és elragadtatotteágnak a fokával” — hirdette Baudelaire,2 de a formafegyelmen túl az értelem fegyelmét is egyik legfőbb emberi és költői értéknek valló József Attila ugyancsak kimondta: „A költő akkor költő, ha magávalragad. Mennybe vagy pokolba, egyre megy. Legyen üdvözölt, legyen kárhozott, tépje ki magát a hétköznap kötelékeiből, a tér korlátoltságából, gyorsítsa az időt, feledtesse el velem a fizikai élet törvényeit.” A költő „fölidézi a tárgyak lelkét. . . s ez sikerül is annak, akinek mana-ja, vagyis varázsereje van. A költő tehát a tudomány álláspontja szerint is vajákos, táltos, bűbájos.”3 S hogy ma élő, a társadalom életének tudatos megváltoztathatóságának, a világ megismerhetőségének elvét valló költő-esztéta szavát idézzük: „a költészetből nem iktatható ki e mágikus maradvány, hiszen eredetének e távoli emléke nélkül megszűnne művészet lenni”. A költészet „nélkülözhetetlen immanens varázserejénél fogva is”.4 * Félreismerhetetlen ül valami rendkívülire: a költészetet teremtő s azt befogadó léleknek valamely különös állapotára utalnak ezek a szavak, akkor is, ha a legridegebb logikával keressük végső racionális magvukat. Platón egykor így írt erről a különös állapotról: Valójában az epikus költő is „ihletettsége és megszállottsága következtében alkotta meg gyönyörű költeményeit. Ugyanígy a nagy lírai költők is: ahogyan a korübászok (az orgiasztikus Bakkhusz-kultuszban résztvevő táncosok) sem józan állapotban táncolnak, a lírai költők sem józanul költik szép dalaikat. Mikor belépnek a harmónia és a ritmus birodalmába, lJ. R. Becher: Macht der Poesie. Berlin, 1955. 5. 2 Oeuvres complétes. VI. 17. — id. H. Bremond: Mysthik und Poesie. Freiburg, 1929. 204. 3 Idézi Németh Andor: József Attila. 1943. 104.; ill. Az istenek halnak, az ember él. József Attila ö. M. III. 1958. 48. 4 Ernst Fischer: A nélkülözhetetlen művészet. 1962. 17. (A továbbiakban: A nélk. műv.) 12