Tamás Attila: Költői világképek fejlődése Arany Jánostól József Attiláig - Irodalomtörténeti füzetek 43. (Budapest, 1964)
Küzdelem egy új világképért - II. A megszerkesztett rend világa
hetné a látás metszőén pontos élét, és azt, hogy ez a lég van, konkrét anyagi valóságként létezik mint összekötő közeg a dolgok, jelenségek egyetemességében. „Foszforeszkál az üres levegő” — a másutt leírt kifejezés egyszerre érzékelteti a teljes, tökéletes áttetszőséget és valami — azaz konkrétum-voltát. Különös és roppantul nehéz művészi feladatot old meg ez az egyszerű jelzős kifejezés. Épp azáltal, hogy látszólag ellentétes tulajdonságokat kapcsol össze, vési élményszerűen tudatunkba a képet. Az „űr” szó jelentését amúgy is magában hordó ,,üres”-ből ez a használattól elhalványult tartalmi rész lesz uralkodóvá azáltal, hogy a köznapi életben már-már magával ezzel az ürességgel azonosított levegő tulajdonságait hivatott kiemelni. Kicsit meg is hökkent, ezáltal hangsúlyt kap. A tiszta űr átláthatósága tárul föl előttünk — és mégis „van” ez a levegő, rezzenéstelenül és szinte keményen, mint az előbb, mert hiszen határozott jelzőt kapott, sajátos tulajdonsága van. Lehetetlen hát észre nem vennünk jelen valóságát. Mi a szerepe mindennek? Ahhoz, hogy ezt megérthessük, tovább kell vizsgálódnunk. Nemcsak a verseken belül — magában az ábrázolt valóságban is. „Erős, kemény, gyémánt a mennybolt”. — Az imént fölfigyeltünk ennek a sajátságos költői ábrázolásának néhány művészi funkciójára. Annak azonban, hogy ezt a megjelenítést igaznak, reálisnak tudjuk érezni, az a feltétele, hogy a versen belül indokolt legyen ez a látás- és érzésmód: értenünk kell, mi idézte elő. Ez az élményszerűvé, hitelessé tevő mozzanat nem is hiányzik József Att ila verseiből. A lágyan hullámzó, halkan fodrozódó vizeket kemény jéggé dermesztő, vattaszerű puha ködöket szikrázóan fehér zúzmarává jegesítő fagy, a tüdőt metsző levegő, a tagokat merevítő hideg keményíti meg azt az egész világot. „A tág ég tiszta, nagy — reggel az erkölcs hűvös kék vasát megvillantja a fagy” — oszlik el a nyirkos köd a Fákban, „Kemény fagy tiszta ablakán dobol az ingerült idő” — halljuk máskor (Fagy). József Attila tája a külváros, „a város pereme”; üres telkek, elhagyott földek vidéke, s a benne mintegy hajléktalanul, szemlélődve járó ember is ennek a tájnak a szülötte: proletár. Ember, akinek rosszul fűtött szobájában reggelre ködként száll a lehelet, nyitott „gang”-ok, fűtetlen mellékhelyiségek riasztják, akit rosszul bélelt kabátja nem óv meg a fázás kínjától. Nem múló színfolt, hangulatos kép számára a tél, hanem a legmélyebben elevenébe vágó valóság; az élmények kíméletlenül, kitörölhetetlen élességgel vésődnek tudatába. Ugyanez a sajátságuk a külváros éjszakájában az elszórt, sötét kontúrjaikkal tömbként súlyosodó, a gyér világítástól egy-egy élükkel kiemelkedő, szinte fa122