Tamás Attila: Költői világképek fejlődése Arany Jánostól József Attiláig - Irodalomtörténeti füzetek 43. (Budapest, 1964)
Küzdelem egy új világképért - II. A megszerkesztett rend világa
De az ember az egésszel áll szemben. A szélesre tárult fagyos, kopár táj hegyei elfedték az apró, megművelt földcsíkokat, s az évszak sem idéz meghatározott szántóföldi munkát tudatunkba; nem tudjuk, honnan jött elénk a messzi út fáradalmát tagjaiban hordozó magányos paraszt — az előző kép hatása alatt állva úgy tűnik, mintha a végtelen ismeretlen tájairól térne haza. Évek, évtizedek lassú, erőt-életet felőrlő munkája súlyosodik mozdulataiban: valóban, mintha az egész előbb meglátott külvilág terhe húzná a föld felé meghajtott fejét, lecsüngő karját; mintha a vörösen kihunyó alkonyi fényekben tompán megcsillanó, elnyűtt szerszámaiból is az egész lét tragikus kínja sajtolna vért. Így tágul megint a végtelenbe a kép: közvetlenül is az egésszel kell szembenéznünk. A kis tanyára egy hasonlat is utal vissza: „Már fölszáll az éj, mint kéményből a füst, szikrázó csillagaival.” A harang kongása — mint a Külvárosi éj-ben a vonatfütty — ismeretlen messzeségből jőve bontja meg a némaság uralmát, s elhallgatásával mintha az élet utolsó jele halt volna el a tájról. A „harang” szóra tiszta, mély zengésű rímmel felelő magános, rövid sor végén álló „hang” mintha a távolból hömpölygő kondulások utolsója lenne. Utána: csönd. Különös, nagy, teljes csönd, a költészet alig ismer hozzá mérhet őt. Érzékeny, de fegyelmezett lélek adott a külvilágról jelzéseket az előző sorokban. A csendről már kétszer is szólt: először csak a zaj hiányát jelezte („csendes vidék”), másodszor már konkrét, érzékelhető valósággá sűrűsödött ez a hiány („Völgy kerek csöndje”), most pedig a legapróbb fokozatokig nyomon követi az utolsó hang elnémulását. „Csengés emléke száll” — figyeli meg a legfinomabb rezdülést is, mely — mint síma tükrű víz a legparányibb kavics behullása után is — tovább gyűrűzik még tudatában. Aztán ez is elnémul, az élőbb emlék helyett már csak a hűvös tisztaságú elme őrzi nyomát, és a vers középpontjában már kettős hallgatás néz szembe egymással: egyetlen ember és a végtelen. Tündöklik, mint a gondolat maga, a téli éjszaka. utal arra, hogy József Attilát bizonyára mindenekelőtt a bartóki zene „tudatossága és matematika” aspektusa vonzotta. Feltűnőek azonban más rokon vonások is kettejük művészetében. Szabolcsi Miklós idézett, tanulmánya, valamint Szabolcsi Bence elemzései (Vers és dallam) ebből a szempontból is figyelemre méltóak. 141 I