Tamás Attila: Költői világképek fejlődése Arany Jánostól József Attiláig - Irodalomtörténeti füzetek 43. (Budapest, 1964)
Küzdelem egy új világképért - II. A megszerkesztett rend világa
szerves összefüggést alkotó rend fogalma az, ami a merevségnek értelmet adva szilárdsággá változtat ja azt, s az ágak belső törvények által megszerkesztett egymásba-növését megértvén, szemünk már valóban gyönyörködve fut végig a finom, erős ujjakként az égnek feszülő, elvékonyuló gallyakon, és már előttünk is ennek a szinte kristályos levegőnek roppant súlyát látszanak könnyedén — hiszen meg nem hajolva — tartani. S ez a motívum — más-más alakban, de csaknem azonos lényeggel — sokszor jut szerephez József Attila verseiben. Hol konkrét kézzelfoghatóságban, hol átvitt értelemben, plasztikus hasonlatként. (Ősz, Óda, Judit, Holt vidék, Magad emésztő . . . Téli éjszaka stb.) S ezzel az egy szilárd pontból kinövő, szerteágazó, bonyolult szerkezettel néha más jellegzetesen József Attila-i motívumok alkotnak lazább-szorosabb egységet. „ . . . jobb is volna, ha most elnéznéd velem, hogy köt hálót szellő faleveleken” — mondja szelíd biztatásul ,,a dolgos test s az alkotó szellem” feloldhatatlannak vélt ellentétjén töprengő Ignotusnak. Az anyag maga rendeződik el a szellem rendje szerint: az alkony a felhők kuszaságát simítja ki szemünk előtt, a levelek libegése pedig összefüggések lazább vonalait rajzolja ki könnyedén. A hangversenytermet is a „szétterült ütem hálója” fogja össze, (mint korábban az éjt a könnyű bilincsek) a hullámzó eső szálai ugyancsak hálóvá fonódnak (Hizlalt eső), s ez a mindent beborító háló néha acélosan megfeszül: „Kiterített fagyos hálóm, az ég ragyog, jeges bogai szikrázón a csillagok”. Azután majd sűrűbbé lesznek a szálak, keményebbé merevülnek a bogok. Az egek fogaskerekén „csillogó véletlen szálaiból törvényt szőtt a múlt szövőszéke” (Eszmélet)', „A múltak . . . lágy s erős szövedéke . . . kiterült előttem” (Egy ifjú párra)', az elmaradt ölelés pedig ugyanazzal a visszavonhatatlansággal bomlik ki két ember szerelmének egészéből, mint a női harisnya finom, hibátlanul szőtt selyméből a leszaladt szem (Elmaradt ölelés miatt); ,, . . . a csillagok, a Göncölök úgy fénylenek fönt, mint a rácsok a hallgatag cella fölött” — döbben meg az Eszmélet-ben; „Csillagok rácsa csillog az egen: Ilyen pincében tart az értelem!” — jajdul föl másutt (Jaj, majdnem. . . A,,szövedék”talán leggyakoribb motívuma a késői József Attila verseknek. Erre ott még kitérünk.) — Tájleírás és filozófia, szerelem és vita a megbántott költőtárssal — mindig más a téma, ezek az elemek mégis újra meg újra előbukkannak. József Attila lelkivilágában széttéphetetlen egységet alkot minden — akár a külső világban. Akár egy halom hasított fa, hever egymáson a világ, 9* 131