Tamás Attila: Költői világképek fejlődése Arany Jánostól József Attiláig - Irodalomtörténeti füzetek 43. (Budapest, 1964)
Küzdelem egy új világképért - II. A megszerkesztett rend világa
Megint mikro- és makrokozmöszok egymásba épülő világa jelenik meg előttünk. Itt azonban már konkrét megjelenítésről van szó, nem csupán egy gondolat, egy élmény művészi közléséről. A téli éjszaka hideg sötétjét nézve valóban külön világot képez minden fényes, meleg, kényelmes belsőt magában rejtő ház is, melyre a belülről kivetődő, környezetére egyet-mást kisugárzó fény hívja föl messziről a figyelmet. Mindez fokozott mértékben érezhető a gyorsan elfutó, kimért pályájukon nyomtalanul a messzeségbe tűnő vasúti kocsik esetében. Külön világ ez — éppen csak átsuhan rajta a nagyobb egész fénye — és mégis része ennek a roppant egésznek: épp az ő révén jutunk az „egész” éj ember-nélküli sötétjéből a város peremének fagytól kínzott emberei közé, a kozmosz végtelenjéből az utcasarkon kuporgó hajléktalan moccanásainak megfigyeléséig, sorsának átéléséig. Mert a vonat nemcsak idegen, külön világokat ismeretlen messzeségbe magával ragadó, szemléletünkben talán kozmikus jelleget kapó jelenség, hanem a harmadosztályok utasa, tehervagonok kísérője számára nagyon is valóságos, közönséges érzéki élmények forrása: rázkódás, bűz, fáradt arcok, nyomasztó zaj, ragadó piszok világa. Tehát olyasmi, ami megint csak spontánul hordja magán a legkonkrétabb, legegyedibb és ugyanakkor a legmesszebbre utaló, általános vonásokat. Csak megfelelő helyen, megfelelő körülmények közt kell megjeleníteni. József Attila a téli éjszaka különös: varázsos és mégis tisztán áttekinthető, emberi és egyszersmind embertelen világában jeleníti meg. Nézzük közelebbről az egész verset: József Attilának talán legnagyobb, legteljesebb világképet adó tájleírását. Téli éjszaka „Csodálatos, különös költemény. Csupa valóság, csupa titok. Olyan, mintha költője már az életen túlról figyelné — az űrből — a téli éjszakában tévelygők moccanásait.”114 „A versben mindenütt jelenlevő költő itt több önmagánál: annak a mindnyájunknál szociálisabb embernek szinte csak sejtett alakja, akire rárakta húsát s akibe beágyazta csontjait . . .”115 Látszólag ellentmondanak egymásnak a vélemények (Németh Andor szavai), és mégis igaz mindkettő. Az ellentmondások 111 Németh Andor: Csillag 1948. 6. sz. 115 Németh Andor: no. 138