Tamás Attila: Költői világképek fejlődése Arany Jánostól József Attiláig - Irodalomtörténeti füzetek 43. (Budapest, 1964)
Küzdelem egy új világképért - II. A megszerkesztett rend világa
Idő És mintha a szív örökről-örökre állna, s valami más, talán a táj lüktetne, nem az elmúlás. Az előbbi világ teljes elnémulásának volt egyik fontos előkészítője ez a három sor. A vers középpontjában, már-már élettelen dísszé merevülten csillogóéjszakaegyik legmegdöbbentőbbsajátsága, hogy úgy érezzük, megállt benne az idő. Aztán — ahogy lassan fölenged a lélegzetelállító feszültség — a megindult mozgással együtt az idő is megy tovább. Egy kritikusa (Fehér Ferenc) már fölhívta a figyelmet arra, hogy József Attila költeményeiben az idő, az elmúlás igen gyakori és jelentős szerephez jutó mozzanat. Valóban, egész sereg verseimet idézhetünk az állítás igazolásául (Eszmélet, Sárga füvek... A Dunánál, Magad emésztő.. .Csendes, kévébe . . . stb.). A szubjektivizálódó huszadik századi művészet jelentős részében — láttuk — ahogy a kompozíciót a montázs, úgy váltja föl az időbeli egymásutánt a szimultanitás, képzőművészet és irodalom terén egyaránt . Mindenekelőtt a polgári művészet kiemelkedő alakjainál, Apollinaire-nél és követőiknél. Tér és idő a valóság objektív létezési formáiból egyre leplezetlenebb módon szubjektív, önkényesen kezelt szemléleti formákká lazulnak. József Attila költészetében a térhez hasonlóan az idő is visszakapja objektív valóságát. Megint csak nem véletlen jelenségről van szó. . . . viszi az idő a ködöt, tisztán meglátni csúcsainkat. Viszi a ködöt az idő, s az időt mi hoztuk magunkkal, hoztuk harcunkkal, tartalék nyomorunkkal, a kenyérrel, mely megpenészedett, amíg a munkás megszeghette . . . — a tőkével, mely munka lesz, mig megnő az inas, s kalapáccsal odavág világ! ahol a legfehérebben izzik a vas! . . . A múlt minden nyomorának és megaláztatásának kínját csontjaiban, idegei „rángó hálójában” érző, egy emberibb jövő hitével a jelen harcát vállaló proletár számára az idő félreérthetet-143