Tamás Attila: Költői világképek fejlődése Arany Jánostól József Attiláig - Irodalomtörténeti füzetek 43. (Budapest, 1964)
Küzdelem egy új világképért - II. A megszerkesztett rend világa
„Nagy éjszakába mintha hullnánk, ... új időbe, Új létezésbe, új jelenbe. . . Hajts, hajts. A múltba, ifjúságba” — menekült néhány évtizeddel korábban a jelen prózája elől Ady. „Fölkereshetnéd ifjúságod” — próbál egy pillanatra József Attila is emlékei közé menekülni a valóságból, hogy „egy ki szabadságot” képzeljen magának. Mintha ki akarna törni a fegyelem önmaga által kimondott parancsszava alól, mintha el akarná felejteni: „a nyár ellobbant már”. De épp a drámai fölismerés tudatosítja majdkülönös élességgel a valóság törvényeit: tér és idő megbonthatatlan rácsai közé zártságát. „Csak képzetet lehet feledni” — döbben rá apokaliptikus képek iszonyát kifejező sorai után. „A múlt tüntető menete elvonult, a lomb lehullt, s a fájdalom ágai benned, mint mindenkiben, elkövesedtek az aláomló évek, évadok, rétegek, szintek és tagok óriási nyomása alatt” — magyarázza majd higgadtabb bölcselkedéssel Babits Mihálynak az előbbivel rokon versében. (Eszmélet, Magad emésztő.. .) Az időt csaknem mindig plasztikusan jeleníti meg, anélkül azonban, hogy költői eszközül valamiféle szimbolikus formához, megszemélyesítéshez folyamodnék. Éppen ezért képes erre, mert nála az idő nem egyéb, mint a mozgás, az anyag változásának formája; a múlt: változások eredményeképp létrejött, újabb változásoknak viszonylag kevéssé alávetett anyagi formák összessége.121 „Csillan anyüzsögő idő korállszirtje ,a holt világ, a nyírfa, a bérház, a nő az áramló kék égen át.” Tér- és idő-viszonyok kifejezésére nemegyszer jelennek meg egyazon formaelemek. Mint az anyagi világban, József Attila költészetében is egy a kettő. „A világ ág-boga” éppúgy tér —, mint időbeli jelenség, akárcsak az,,idő korállszirtje”; az évek alatt nagyranőtt nyírfa, a bérház nemzedékek nyomait falain viselő építménye. A Téli éjszaka ismeretlenjéből jött vonata az időt is újból mozgásba hozta, az Eszmélet utolsó szakasza pedig közvetlenül is megfogalmazza ezt az egységet: Vasútnál lakom. Érre sok vonat jön-megy, és el-elnézem, hogy’ szállnak fényes ablakok a lengedező szösz-sötétben, így iramlanak örök éjben kivilágított nappalok, s én ülök minden fülke-fényben, én könyöklők és hallgatok. 121 V. ö. „lerakódik, mint a guanó, keményen, vastagon. Lelkünkre így ül ez a kor. . .” A külváros tárgyainak elhasználtsága is félreérthetetlenül az idő múlásának kifejezője. 10 Tamás: Költői világképek fejlődése 145