Tamás Attila: Költői világképek fejlődése Arany Jánostól József Attiláig - Irodalomtörténeti füzetek 43. (Budapest, 1964)
Küzdelem egy új világképért - II. A megszerkesztett rend világa
öntudatra két ember boldog szerelmében — erről vall az Óda. A materializmus első igazi, diadalmasan szép vallomása hangzik az anyag szépségében önmagát újra felismerő szellem ámuló kiáltásaiból: S Óh, hát miféle anyag vagyok én hogy pillantásod metsz és alakít? Miféle lélek és miféle fény s ámulatra méltó tünemény, hogy bejárhatom a semmiség ködén termékeny tested lankás tájait? S mint megnyílt értelembe az ige, alászállhatok rejtelmeibe !. . . Nem kiismerhetetlen titkok, egymással végzetesen szembenálló részek diszharmonikus szövevénye többé a világ. Mint anya gyermekéhez, mint szerelmes szerelméhez, úgy tartozik itt egymáshoz minden: a termekhez a fény, a mélységekhez a hallgatás sötétje, az emberekhez az élet\ „Szeretlek, mint élni szeretnek halandók, amíg meg nem halnak.” Az élet, majd a halál. Mert József Attila a teljes emberi léttel néz szembe, a teljes valóságot ábrázolja. Nemcsak filozofikus értelemben, lélekrajzában is. A nyári alkony szelíd csendjében még maga körött érezhette, „amitovatűnt”, néhány percre úgy képzelhette: önmagában meg tudja állítani az időt. De az alkony békéjének hangulatát a hűvös józansággal szürkülő hajnal rideg fényei oszlatják széjjel, s így süllyed egyre mélyebbre a tudat felszínéről az emlékek világa is. A szó már csak messziről keresi az értő társat, s a két ember egymástól-elszakadásával mintha az „örök áram” útja is végképp megszakadt volna valahol. Mint alvadt vérdarabok, úgy hullanak eléd ezek a szavak. A lét dadog, csak a törvény a tiszta beszéd. Az elmúlás visszavonhatatlan, s az elme, a tudat lázadva veszi tudomásul, hogy néha az esetleges, a véletlenszerű elfedheti a törvényt, melyet az értelem a maga elvont tisztaságában képes fölismerni. József Attila megért és lázad egyszerre. Szigorúan tárgyilagos, 148