Tamás Attila: Költői világképek fejlődése Arany Jánostól József Attiláig - Irodalomtörténeti füzetek 43. (Budapest, 1964)
Küzdelem egy új világképért - II. A megszerkesztett rend világa
a művészet funkcióját nem az ekarázslásban. . . látja, de mégsem irtható ki a művészetből e „mágikus” maradvány, hiszen eredetének e távoli emléke nélkül megszűnne művészet lenni... A művészet nélkülözhetetlen ahhoz, hogy az ember a valóságot megismerje és megváltoztassa, de nélkülözhetetlen immanens varázserejénél fogva is.”130 Hasonlóképpen látja ezt többek között a két jeles angol marxista: Ch. Caudwell és G. Thomson is. Vizsgáljuk meg közelebbről ezt a szemléletet a Falu egy részletében. Örök boldogság forrása mos egy rekedt, csorba téglát. Smaragd Buddha-szobrok harmatos gyepben a bókák. ,,S mintha lába kelne valamennyi rögnek, Lomha földi békák szanaszét görögnek. . . „ Arany János Családi köréhen még nem kap különös hangsúlyt az est sötétjét puha, nehézkes ugrásaikkal fölbolydító, hüllő-szerű kis állatok titokzatossága; József Attila versében meredt nézésükből évezredes keleti mítoszok varázsa árad. De ez a varázslat ott volt már korábban, az „örök boldogság forrásá”-ban is. Megint a már korábban is látott szerkesztésmód áll előttünk: a megfoghatatlan végtelen és a beléje helyezett nagyon is konkrét és egyedi rész ellentétének egysége. Az est puha csöndjében az egyhangú forrás- vagy csermelycsobogás valóban a tudatba idézheti az időtlenség képzetét, a dallamos, lágyan üveges bugyborékolás ugyanakkor pihentető, szép élményt kelthet a tülekvő, könyörtelen hajsza lármájából érkezett emberre; valóban mintha maga a boldogság nyugalma áradna tova. Ebben az öröknek tűnő áramlásban helyezkedik el az ember-alkotta világ egy darabja — mint az éjszaka végtelen csendjében a vonat, az omladék-szerű gyárépület, a megtört kő, az ághegyen akadt szalag-foszlány. Lágy, végtelen áramlás és kemény élek, ős-természetességgel formát váltó anyag és kiégett, elhasznált, értelmetlenné merevült formájával kicsinyesen egyedi tárgy. Halk, eleven hangok és tompa, „rekedt” némaság. Az Ódá ban az „örök anyag” alak váltásának, a részek összeillésének és egymásba-áramlásának rendje fakasztott ujjongó kiáltásokat József Attila torkán, ennek az élménye szólal meg A Dunánál felelősségtudattól áthatott soraiban is. Itt mindez 130 Ebnst Fischer: A nélkülözhetetlen művészet. 1962. 12. 152