Tamás Attila: Költői világképek fejlődése Arany Jánostól József Attiláig - Irodalomtörténeti füzetek 43. (Budapest, 1964)
Küzdelem egy új világképért - II. A megszerkesztett rend világa
emberi szemlélet számára — ezt a költői feladatot József Attila végezte el. „Metafizikát adott a programnak, tündéri lebegést a tannak, költészetet a retorikának” — írta róla már idézett esszéjében Halász Gábor; és ha a polgári irodalomtörténésznek a „program”, „tan”, „retorika” szavakból érződő szkepszise távol áll is tőlünk, a megállapítás jelentősebb részének igazságával nincs okunk vitázni. — „József Attila. . . számára a szocializmus több egyszerű állásfoglalásnál, több világnézetnél. . . azonos az élettel. . . melyet az öntudat felérez és melyet a gondolkodás formába önt... Az első volt a magyar irodalomban, aki olyan pobtikai lírát alkotott, melyben bölcseleti mélységeket tárt föl, . . .aki a szegény emberek, a proletárok életének, küzdelmeinek, osztályharcának színét, ízét, hangját és filozófiáját a közösség kozmikus méretekig fejlesztett. . . szintjéről mutatta meg” — szögezi le halála után egy másik kritikusa.135 Láttuk ezt a különös: titokzatos és mégis reális, megfoghatatlan és mégis oly tisztán ért hető, emberidegen és mégis az ember birtokáthazáját jelentő kozmoszképet, ezt a sajátos, tudományos és dialektikus proletár-,,mitológiát”:136 az örök anyag végtelenségének költőiségét. A létből hazaballagni látszó munkással, az örök éjből jönni látszó vonattal, a mocorgó s indulni erőtlen papírdarabkákkal, a végtelen sötét csöndjét megbontó, az ismeretlenből jövő óra- és harangkondulással, hasító füttyeivel, megbénulni látszó időjével. A kettősség: a fagyra tőrt emelő ág ijesztő titokzatossága és a gondolatként-tündöklés kristályos, áttetsző értelmessége kettős hatást tesz az emberi tudatra. Egyszerre hat a lélek legmélyebb, legősibb, az ösztönökbe süllyedt rétegeire és a legmodernebb tudományos, filozófikus eszméken kiművelt értelemre. Az ős-állapot csendjében a molekulák parányi mozgására figyelünk, a lidérces fény mai gyárépület tetején suhan át, az egymásra hányt, hallgatag fahasábok a történelmi materializmus fölismerését példázzák. Az ódon családi kripták komorságával visszhangzó gyári csarnokok a munkásosztály diadalának, „feltámadásának” titkait őrzik, a világ „varázsait” annak „mérnöke” figyeli és építi tovább. Egyszerre sejtjük meg ösztöneinkkel és értjük meg eszmélő, tisztuló értelmünkkel egy társadalmi rend világának tarthatatlanságát. A város peremén pontos, logikus érvelését ősi mítoszok sejtelmes igazsága mélyíti el: „Ha már ennyi a kín, világot vált valóra” — hangzik a változások, az ellentétek egymásba való átesapásának szükség135 Szélpál Árpád: Szép Szó 1938. I. 95—100. 136 Ahogy Németh Andor a Téli éjszakáról írja: „Csodálatos, különös költemény. Csupa valóság és csupa titok. . .” (József Attila és kora. Csillag 1948. V. 26.) 155