Tamás Attila: Költői világképek fejlődése Arany Jánostól József Attiláig - Irodalomtörténeti füzetek 43. (Budapest, 1964)
Küzdelem egy új világképért - II. A megszerkesztett rend világa
szerű rendjéről való sejtés ősi szava. Évezredes szó, mely azonban kezdettől már ott él a költészet nagy alkotásaiban, s az emberi lélek igazságvágyában; a „megbűnhődte már e nép” feljajduló hitében, A vén cigány-nak az özönvízi szenvedéstől való megváltásvárásában, a Dózsa testének kínját gyomrukban érző kurucok jövendő-igézetében. A jobb világ hívásának pátoszát, a győzelem ígéretét halljuk a Külvárosi éj, a Munkások, a Tömeg és más versek végéről felharsanni; a Fagy robbanó dinamikájú „milyen idő”jében, a Téli éjszaka fagyos tündöklésének bénultságában valahogy egy végső fejlődési pont jáig kristályosodott társadalom „tovább nincs”-ét is ott érezzük. A József Attila megformálta világban az anyagi lét valóságos elemei valóságos emberi vonatkozásaik teljességében, törvényeik legtisztább rendjében mutatkoznak meg, egy fegyelmezett szemlélet tükrén. Érzelmek és gondolatok, sejtések és bizonyosságok, kijózanultságok és hitek, gyűlölet és szeretet világában. Mint ahogy ő maga vallja egyik — talán kissé különös kezdésű — versének végső összegezésében, a szocialista humánum egyik legszebb megfogalmazásával jellemezve költészetét: Tengerem ölelő karok meleg homályú, lágy világa. Engem az ésszel fölfogott emberiség világossága. ,, Virrasztók” A konstruktív festészeti törekvések egyik legsajátosabb magyar megvalósítójának művét elemezve írta idézett művében Kállai Ernő: „Egry látomása. .. tündériesen, légiesen szárnyalva világgá tárul, akár a Ming-korszak kínai tájfestészete. . . Úgy érezzük: itt van a világ közepe. . . E könnyedén lebegő szerkezetnek függélyes nehezéke, horgonya apailón álló emberi alak. . . Ehhez a földbe gyökerezett, magányos, szilárd figurához viszonyítva tárul fel a kép keleties igézete: a fényszőtte, csöndes, légies végtelen.” Nagyon sok tekintetben ehhez hasonlóan áll szemben egymással ember és kozmosz József Attila verseiben is. (Hogy mennyiben más: modernebb József Attila proletár-tája, azt jórészt már láttuk.) A Téli éjszakában a homályból előrehajló fa alatti ember én-je köti igazán egy ponthoz — önmagához — a képet; máskor esetleg vasgyár tömör szögletén állva vagy „csillámló”, kimagasló sziklafalon, üres tér közepén ülve néz szembe a végtelennel, de mindig egymagában. 156