Tamás Attila: Költői világképek fejlődése Arany Jánostól József Attiláig - Irodalomtörténeti füzetek 43. (Budapest, 1964)
Küzdelem egy új világképért - II. A megszerkesztett rend világa
. . .ülök egy pádon. Kotyogok, mint elhagyott csolnak, sok lágy levegő locsolgat — a szabadság nagy csendjét hallgatom. Az „elhagyott csolnak” képe megint különös módon idézi föl a belső, zárt egyedülállóság élményét. Valóban: valahogy merőben idegen testet képez a hatalmas, alakját örökkön váltó ős-elem, a víz színén nehézkesen, mereven meg-megbillenő, emberalkotta s nélküle értelmét vesztő holt tárgy. (Gondoljunk a Holt vidék egy részletére: „Csak egy ladik, mely hallhatón kotyog még a kásás tavon magában”, vagy Petőfi népies hangvételű életképéből hirtelen elkomolyodással elkülönülő modern sorra: „Pihen a komp, kikötötték, Benne hallgat a sötétség.”) A József Attila festette táj képein — már láttuk — alapegységeiből épül föl a kozmosz, az egységek viszonylagos önállósága is kidomborodik. Az ember is részint azért jelenik meg egyediségében, magában, ugyanakkor, amikor azt is érezzük, hogy szerves része egy nagyobb közösségnek, a nagyobb egésznek. A külvilág törvényeit szépnek látó ember számára a törvény — a föbsmert szükségszerűség — egyjelentésű a szabadsággal. „Ahol a szabadság a rend, mindig érzem a végtelent” írja egyik töredékében, s „a szabadság nagy csendje” itt még közvetlenebbül sugallja ezt az érzést: S valami furcsa módon nyitott szemmel érzem, hogy testként folytatódom a külső világban — nem a fűben, a fákban, hanem az egészben. Megint csak a proletár-létből fakad legtermészetesebben a szemléletnek ez a kettőssége. Az elhagyott külvárosban spontán módon — egy parányit nyomasztóan — vábk élménnyé az egyedüliség, ugyanakkor viszont a világot a valóság törvényeinek megismerésével, egy összeforrott közösség erejével átformálni készülő szocialista ember érezheti magát legközvetlenebbül „az egész” szerves részének. Részének, de egyúttal középponti tagjának is. Már láttuk, hogy József Attilánál nem formábs szerkesztésmód állítja a végtelenbe táguló kozmosznak mintegy a közepébe az embert . Az ő világának valóságos központja az ember, akiben a végtelen anyag öntudatra ébredt. 157