Tamás Attila: Költői világképek fejlődése Arany Jánostól József Attiláig - Irodalomtörténeti füzetek 43. (Budapest, 1964)
Küzdelem egy új világképért - II. A megszerkesztett rend világa
a bomlás fokozatait, hogy fölfigyeljünk minden egyes mozzanatra! mely ebben szerephez jut.138 — A kettőbe tépett vászon szálainak reccsenése is az anyag, a szövedék összetartó erejéről vall — itt is azért figyeljünk csak a kétségbeesés kiáltásaira, hogy jobban megértsük: mi hasadt meg József Attila lelkivilágában, aminek az összetartozását érzi lelke mélyén legalább a vágy formájában továbbélni. Kitágul, mint az űr, az elme, a csöndbe térnek a dalok. A hűség is eloldalog és elmúlik szivem szerelme. Kitetszik, mily üres dolog, mily világ visszája bolyog bennem, mint lélek, a lót türelme. Széthull a testem, mint a kelme, mit összerágtak a molyok. Egy szilárd rend elemei fordulnak visszájukra. A tiszta szemlélet tere tágul ijesztő űrré,139 a szinte ugyanazok a szálak látszanak most felbomlani, melyek korábban szemünk előtt fogták össze a jelenségeket. „Nem lesz cérna a szerelmedhez, ha úgy kifoszlik, mint a férc” — írja a Ha nem szorítsz. . .-ban, „Ha varrsz, se varrhatod meg közös takarónk, ha már szétesett” — panaszolja a Judithen, s az Emberekben nő ismét egyetemessé a kép: „Kibomlik végül minden szövevény”.140 Aligha magyarázzuk félre a szavak értelmét, ha az „ami van, széthull darabokra” sorból is kihalljuk valamilyen egyetemes felbomlás élményének döbbenetét.141 Az egyben-másban a cézanne-i képszerkesztéshez hasonló alkotásmód elemeit jelentő háló jeges bogaiból, kimért pályán mozgó szabályos 138 Már csak azért sem, mert nincs éles vonallal egymástól elkülöníthető két korszak József Attila költészetében: a „kettő” erősen átjátszik egymásba. 139 Vö. „Mint űrt a fényszóró. . .”, „mely farkasszemet néz az ürességgel”, „az űrben tántorgó világ”; József Attila ,,világhiány”-áróllásd: Németh Andok: József Attila. 213. 140 Vö. Ady idézett sorával: „Egész világ szőttje kibomlott”. 141 Horváth Márton értékes elemzésében csupán a jelen társadalom elpusztulására vonatkoztatja a kérdéses sort. Minden bizonnyal ez is benne van, erre utal az idő probléma fölvetése, a „van” és a „lesz” szembeállítása. A kép furcsa torzsága azonban nem a jövőben szilárdan hívő derűs bizakodásról tanúskodik: „Csak ami nincs, annak van bokra, csak ami lesz, az a virág, ami van, széthull darabokra.” Az utolsó szavak különös hangsúlyt kapnak, az első sor pedig messziről mintha „a semmi ágán”-nal volna rokon, s mintha fülünkbe idézné egyik töredékének félelmetes gunyorossággal összecsendülő rímeit: ,,. . . hehe, hát ennél van a kincs — ami nincs?”. 159