Tamás Attila: Költői világképek fejlődése Arany Jánostól József Attiláig - Irodalomtörténeti füzetek 43. (Budapest, 1964)
Utószó
lett hogy legyen a költő egész világ szőttje kibomlásának, ahhoz, hogy utána jöjjön, aki újra szövi puhán szálló holdsugarak, lágyan hulló eső-fonalak szövedékét, aki csilló véletlen szálaiból törvényt formál. Ember, aki ismét szép rendet lát a külvilágban: libegő levelek könnyű hálójában, rózsabokrokként rezgő vérkörökben, habok játékának okos csevegésében. Előbb halálos elszánással kellett egy kiismérhetetlennek mutatkozó világ rejtélyeivel birkózni, gyötrő küzdelmet vállalni a végzetesen idegennek érzett társ megértéséért — hogy majd felhangozhassék a boldog ámulás örömteli kiáltása, amiért „mint megnyilt értelembe az ige”, a költő „alászállhat” a másik érző, gondolkodó, külön életet élő szép emberi test varázslatos és mégis érthető rejtelmeibe. József Attila költészete ezernyi szállal gyökerezik a magyar költői hagyományok talajában. Az Elégia oly jellemző befejező soraiban ott a föl-földobott kő sorsát vállaló Ady életének példája is, a magányos virrasztást Vajdától is megtanulhatta József Attila, a valósággal való kíméletlen szembenézésre Kosztolányitól is láthatott példát,145 éppúgy, mint a bátran új utakat törő, új versszerkezetet építő Kassáktól. A fejlődés ellentéteken át megy — és mégis folyamatos. Előbb meg kellett látni az ijesztő disszonanciákat, hogy mindezt megértvén konszonanciát halljon fülünk. De éppúgy kellett egy — igaz, másfajta — harmónia egyszerűbben csengő hangjainak emléke is ahhoz, hogy az új hangok könnyebben csendülhessenek össze tiszta dallammá. A költészet visszajutott oda, ahonnan kiindult: a valósághoz, az egészhez, a szépséghez. Az egykor spontán könnyedséggel alkotó művész gyötrelmes kínok, titkozatos, véres-könnyes szertartásokban születő „bolond, verses papírlapok” korszaka után eljut ahhoz, hogy fölismeri a törvényt: „Szükség, hogy vers irassék, különben elgörbülne a világ gyémánttengelye”,146 a gondolkodást és az érzéseket tiszta szintézissé munkáló alkotásmódig: annak tudatáig, hogy „dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes”. Visszajutott oda, ahonnan kiindult ? Igen és nem. Ez a harmónia megszüntetve megőrzött mozzanatként hordja magában a diszharmóniát, ez a rend a káosz legyőzésétől olyan acélosan kemény. A szépség sokszor csupán lehetőségként van jelen, nem mint valóság, s a „mellékdal” egyszerűségéig már a lét és nemlét, törvény és véletlen, elmúlás és megőrzés mozzanatainak küzdelmén át vezet az út. Hosszú és nehéz út: mégsem céltalan. 115 Ennek kérdését a József Attila és a Nyugat költői c. tanulmány tárgyalja részletesebben, ItK 1962. 5. 564—80. 146 József Attila: uo. 81. 11* 163