Tamás Attila: Költői világképek fejlődése Arany Jánostól József Attiláig - Irodalomtörténeti füzetek 43. (Budapest, 1964)
Bevezetés
A másik gondolkodó — Pascal — másnak hallja az „ég és természet” szavát. De a legnagyobbakhoz méltóan az egésszel nézett szembe mind a kettő, mint ahogy ezzel néznek szembe az érző-gondolkodó ember lelkivilágát leghívebben tükröző költők és művészek legnagyobbjai is. „A líra formáját végső fokon az én és a külvilág egymáshoz való sajátságos viszonya határozza meg.” — írja Lukács György.3 Erről a viszonyról szólnak egyes műveikben is, de még inkább lazább-szorosabb egységet alkotó életművükkel. „A mindenséget vágyják versbe szedni”, „az erkölcsi és anyagi mindenség lírai visszhangzását” kívánják adni.4 Az igazi nagyok nemcsak részleteket örökítenek meg tökéletes módon, nemcsak egyes érzéseket és gondolatokat fejeznek ki mesterien: mindebből valami teljes egész, életet formáló világkép alakul ki szemünk előtt. „A művészet nem más, mint a nem szemléleti világegész helyébe való tevése egy végső szemléleti egésznek” — mondja ki a a marxista József Attila, a tudományos esztétika kidolgozására tett jelentős kísérletében.5 Fejtegetéséből kiviláglik, hogy a „világegész” fogalmán — melynek megvalósításához pedig az „átfogó érzést”, a „lelki világrendet” tartja elengedhetetlen feltételnek — egyaránt érti a társadalmi viszonyokat s a közvetlen környezettől a kozmosz végtelenségéig terjedő tárgyi világ jelenségeit. Az ember és külvilág viszonyáról ily módon adott vallomás legfőbb vonásainak összessége nagyobb egészet: világképet rajzol ki, melyet közvetlenül a művészi élmények sokasága, végső soron pedig a filozófiailag tudatosított, vagy többé-kevésbé ösztönös világnézet határoz meg. Ez a kor társadalmi viszonyai által meghatározott nézőpontból adott sajátos, zárt egységet alkotó világkép foglalhat el valamilyen központi helyet a művészet történelmileg meghatározott fejlődésében is, ez oldhatja meg az egyetemes művészetnek, valamilyen sajátos problémáját. így érheti el a lírai életmű is azt az önmagában való totalitást, melynek híján szólhatunk ugyan versekről, de nem mondhatjuk ki igazi értelmében ezt a szót : művészet. Ezért nem több irodalomtörténeti kuriózumnál, ha olyan költőknél találkozunk valamilyen jelenséggel, akiknek oeuvre-je nem alkot egységet, összefüggő egészet: világképet, vagy akiknek világképét nem a kor valóságos, lényeges összefüggései határozzák meg. De nem jelent érdekességnél sokkal többet még az sem, hogy 3 Lukács György: Ady. 1949. 20. 4 Shelley —- idézi Babits Mihály: Az európai irodalom története. 1934. 446. 5 József Attila: Összes Művei III. köt. Sajtó alá, rendezte Szabolcsi Miklós. 1958. 92. 6