Tolnai Gábor: Tanulmányok (Budapest, 1970)
Huszadik Század
közötti kapcsolatokat. Ugyancsak felfigyeltek már az első magyarország García Lorca-fordítások megjelenése idején a spanyol és a magyar költő bizonyos fajta rokonságára. A sorok írója pedig — több oldalról vizsgálva a problémát — kiterjesztette a párhuzamot a nagy magyar muzsikus és a spanyol költő—drámaíró alkotó módszere közötti összefüggésekre. Bartókkal, valamint García Lorcával objektíve létező párhuzama József Attilának tehát mindkét országban ismeretes. Ennek ellenére — máris bocsássuk előre — másként értelmezik, másként értékelik ma Olaszországban Bartók zenéjét, valamint ugyancsak más elemeket hangsúlyoznak, helyeznek előtérbe Lorca alkotásából, mint nálunk Magyarországon. Ebből következik — más tényezőket egyelőre nem említve —, egy más jelentésű József Attila ért el sikereket az Appenini-félszigeten; költészete nem mindenben azonos vonásaival hat Itáliában, mint hazánkban. Az itáliai és a magyarországi párhuzamban megbúvó különbözőségekre érdemlegesen rávilágít, ha arról szólunk: — milyen rokonvonásokat látunk mi magyarok Bartók zenéje és Lorca költői, írói alkotása között? — E nagy intellektuális, modern muzsikus lángelme életművének minden állomásában — persze a különböző periódusokban, különböző intenzitással ott érezzük a magyar Liszt Ferenc, valamint a XX. századi európai zene indításai mellett, — talán ezeknél elsődlegesebb, de mindenképpen egyenértékű beágyazódással — az ősi népzenének, a folklórnak inspiráló, felszívott, feldolgozott vonásait. Ott érezzük szinte kézzelfoghatóan. — Ezek a vonások, ezek az elemek minden olyan ország modern irodalmában, művészetében jelen vannak — ilyen ország Magyarország is —, ahol sokáig tartott a feudalizmus, sőt a sokáig tartó feudalizmussal párhuzamosan a polgári fejlődés gyenge, elmaradott volt. — Ilyen elméleti következtetések, valamint az elméletet alátámasztó tények birtokában a mi Bartók—Lorca párhuzamunk kiinduló tétele így alakul: — Lorca művei hasonló természetű népiességet árasztanak, mint amilyen a Bartók Béláé. Hasonló törekvéssel közeledik a spanyol költő hazája népi örökségéhez, mint Bartók a magyarhoz, majd más népek ősi zenevilágához. — És úgy véljük, — ez talán a leglényegesebb mozzanat — nem kevésbé rokon kettejüknél a népiből merített anyag művészi alkalmazásának a módja, a költői, az írói illetőleg a zenei megújhodás hasonló célkitűzéseivel alkotnak mindketten. García Lorca esetében annál kevésbé meglepő ez a Bartókra emlékeztető vonás, mivel a spanyol költőnek tanítómestere volt Sztravinszkij, Bartók és Kodály nyugati társa, a modern spanyol zene nagy alakja, Manuel de Falla. Lorca nemcsak zenét tanult de Fallátói, hanem a művészi szemlélet módját is; a spanyol komponista — aki hasonló úton jutott el a spanyol 330