Tolnai Gábor: Tanulmányok (Budapest, 1970)
Huszadik Század
irodalmi alkotásaiban nem jutott el a szocializmushoz. Lorca pályájának ismerői jól tudják ezt, József Attila külföldi olvasói pedig ugyancsak érzékelik, hogy forradalmár, szocialista költő művével állnak szemben. Mégis fontosnak tartottam újra emlékeztetni a spanyol költő társadalmi, politikai tartalmú amerikai lírájának itáliai fogadtatására, mivel — erről viszont pontosan vallanak művei olasz kiadásaival kapcsolatos kritikák — József Attila társadalmi mondanivalójából korántsem a közvetlen politikai hangú, forradalmi versek hatnak Itáliában. Nem ezek az alkotásai váltanak ki visszhangot, sokkal inkább — persze a magyar költő világképe, szemlélete ezekben az alkotásaiban is jelen van — a Horthy-kor társadalmi válságát, ellentmondásait, a költő egyéni vívódásait tükröző írásai. József Attila világképe, szemlélete visszhangzik Itáliában, de közvetlen politikai, forradalmi költészete nem. Hatása ilyen jellemvonásának okát keresve, a magyar irodalomkutató — hacsak a felületen jár — talán arra gondol, hogy az ő alkotása — ellentétben a Petőfiével, ami kiterjedt a tömegekre is — elsősorban az értelmiség körében hat és terjed. Arra gondol a magyar kritikus, hogy a magyarázat valahol itt keresendő. Első pillanatra tetszetősnek tűnhetik az ilyenfajta válaszkeresés. Azonban a kérdés többrétűbb, minthogy e tetszetős válaszadás a lényeget megragadhatná. Teljes magyarázathoz csak akkor juthatunk el, ha figyelünk az itáliai tradíciókra, az irodalom, a művészet, a kultúra hagyományos és jelenbeli irányulására. A magyar irodalomnak szinte egész folyamatában politikai ihletésű tradícióján nevelkedett olvasó számára meglepően hangzik — mint ahogy olaszoknak bizonyára az ellenkezője a meglepő —, hogy Dante hazájában, a Dante utáni időktől kezdve, a közvetlen politikai költészetnek, irodalomnak nemcsak folyamatossága, hanem a formaalkotás terén hagyománya sincsen. A XIX. században még olyan költők sem voltak képesek kialakítani a politikai mondanivalójuknak megfelelő formákat, mint Ugo Foscolo és Giosue Carducci. Ilyen jellegű irodalom nem győzedelmeskedett Olaszországban a mi korunkban sem. A XIX. század végén Ada Negrivel megszólalt ugyan a modem Itália szocialista, politikai költészete, méghozzá jelentős, magas színvonalon. Pályakezdő, de igen hamar ünnepelt lírai költészetével nemcsak hazája számára alkot újat, jelentősét, hanem ő lesz a szocialista munkásmozgalom első európai rangú költőnője. Nem mindennapi példaadásának azonban nemcsak jelentős otthoni folytatása nincsen, hanem ez az egyetemes viszonylatban is kiemelkedő hang magának Ada Negrinek az útja során is — már a XIX. század utolsó évtizedében — elakad, más mondanivalóval helyettesítődik. 333