Tolnai Gábor: Tanulmányok (Budapest, 1970)
Huszadik Század
egy nagy költő életművével.” (a. b. Il tragico destino . . .) — Ady Endre a magyar költészet mestere a XX. században és egyike a korszak legnagyobb európai költőjének.” (Anonim cikk, Poesia magiare.) De nemcsak a magyar és a világirodalmi jelentőségét hangsúlyozó szavak támasztják alá Ady verseinek megjelenésével kapcsolatos megállapításunkat. Tovább haladva: az eddig ismertetett cikkek, kritikák azt is igazolják, hogy az elemzések amelyek a nagy költőnek kijáró, magától értetődő természetességgel hangzanak föl, többnyire helytállók, költészetével kapcsolatosan felvetett vélekedések nagyjából megegyeznek a Magyarországon kialakult nézetekkel. Nagyon is értékelendő mozzanatok ezek. — Ismételjük —, ezek a pozitív jelenségek elsősorban Petőfi és József Attila térhódítására épülnek, de nem jöhettek volna létre — legalábbis ilyen formában nem —, ha az olasz kritikusoknak nem áll rendelkezésre a szánhuszonhét vers és két novella fordításának bevezetéséül Paolo Santarcangeli nagyterjedelmű, a hazai Adyirodalomban jól tájékozott bevezető tanulmánya. Az olasz kritikusok ebből a tanulmányból indulnak ki, amikor a költőt elemzik; hiszen egyéb Ady-irodalmat olasz nyelven alig találhatnak. Szó szerint is átvesznek Santarcangelitől megállapításokat, máskor egy-egy fogalmazás csak kiindulópont számukra, hogy kifejtsék a versek nyomán kialakult nézeteiket. Nem egy, a bevezető tanulmányból származó megállapítás — ez sem kerülhető el — szószerint meg is ismétlődik az Ady-visszhangban. A magyar származású műfordító bevezető tanulmányában érintett probléma felvetések nélkül — egy már emlegetett konkrétumra is utalva —, aligha merülhetett volna fel a cikkekben, kritikákban az a gondolat, ami Adynak a magyar viszonyokból következő sajátosságaira hívja fel a figyelmet. Egyik írás így szól e kérdésről: „ . . . amikor mindenkitől távolinak s különbözőnek érezzük (ti. Ady Endre költészetét), idegennek a mediterrán hajlamtól, akkor kezdjük észrevenni nagyságát, s Magyarország e fiának mélységes eredetiségét, bonyolult hősiességét, amit szerelmeiben, gyűlöleteiben fejezett ki, szomorúságot és nagyságot kifejező erővel.” (A firenzei rádióban elhangzott előadás, Le poesie di Endre Ady.) Eddigi citátumaink nem foglalják magukba a teljes itáliai Ady-képet. Azonban a képnek felidézett vonásaiból úgy tűnhetik, hogy Ady Endre Olaszországban kialakult arculata, ellentétben a József Attiláéval — alig tér el a költő magyarországi alapvonásaitól, s ilyen módon mintha az ő költészete legyőzte volna azokat az akadályokat, amelyek — éppen József Attilával kapcsolatos fejtegetéseink érzékeltették — törvényszerűen jelentkeznek minden országban, egy másik nép költőjének, művészének befogadásakor. Az appercepciónak az ellentmondásai Ady esetében sem hiányoz342