Tompa József (szerk.): A mai magyar nyelv rendszere. Leíró nyelvtan 1. Bevezetés; Hangtan; Szótan - A mai magyar nyelv rendszere 1. (Budapest, 1962)
Tompa József: Bevezetés - A mai magyar nyelv
régebben latin, majd német hatásra rendkívül közönséges volt íróink nyelvhasználatában, ekkor szorult vissza annyira, hogy lassan népies stíluseszközzé válhatott: több könyvek; Hányféle dolgok nem jutottak eszébe! (Arany: Toldi IX, 14; ÖM. II, 136); a mi századunkban pedig régiességként vagy pusztán különc szerkezetként is élhet, vö. E z er ásók sírokat ásnak (Ady: Az ősz szerelmei; ÖV. I, 510). — A rövid, könnyed szerkesztésre való törekvés erősen megritkította a hosszadalmas kötőszói és rámutató szói alakulatokat, a minek utána, az annak előtte, az ennek okából stb. típust. Ez tette gyakorivá a való szócska elhagyását az effajta, határozóval kezdődő névszói szerkezetekben : a városba (való) menetel, tőlünk (való) távozásakor. Az úgynevezett ortológus visszahatás szakaszát, mely 1872-től 1945-ig, a felszabadulásig (mások szerint csak 1900-ig) számítható, részint a nyelvújítás hagyományellenes szóalkotásai, részint az újabb idegenszerűségek tömegei elleni szervezett küzdelem jellemzi. Vezetője eleinte a Magyar Nyelvőr, Szarvas GÁBORnak, majd Simonyi ZsiGMONDnak nyelvvédő folyóirata. Nagy történelmi érdeme e nyelvművelő iskolának, hogy a nyelvújítás sok túlzásával s a kapitalizálódó és felemásan magyarosodó fővárosi életben kialakult, eléggé hibás nyelvhasználattal szemben nyelvi felelősségre nevelte társadalmunkat, s az irodalom és a közélet nyelvét valamelyest ízesebbé, magyarosabbá tette. Hatására a természetes köznapi élőbeszédben ismeretlen, keresett alakulatok már az irodalmi és a köznyelvből is jórészt kikoptak: így a nemesb, hitványb típusú középfok; a leend, mondand-íéle régies jövő idejű igealak; stb. A szóalkotás nyelvújításkori termékei ellen indított, olykor túlzott és kíméletlen támadások azonban már nem mindig vezethettek eredményhez, mert a gyufa, könnyelmű stb. szó már jobban meggyökerezett irodalmi és köznyelvünkben, semhogy ki lehetett volna őket irtani. Másrészt a költők szintén érthetően ragaszkodtak újabb nyelvünknek nem egy ritkább színes és kifejező eleméhez, még ha a grammatikusok hibás alkotásának mondták is ezeket, s miattuk néha eléggé egyoldalúan bíráltak is egyes értékes költői műveket. -— A XX. század elején a tudatos nyelvművelésben változatlanul a Magyar Nyelvőr szakértőinek szava irányította a közfelfogást, s jórészt Simonyi Zsigmond józan, magvas nyelvvédő kézikönyveinek felfogása érvényesült az iskolai nyelvtani oktatás és stílusnevelés kérdéseiben is. Ennek megfelelően tovább ritkultak az irodalmi és a köznyelvi használatban a reformkorban még igen divatos, de az eleven beszédben már alig járatos nyelvtani alakok: a járek, valának típusú elbeszélő múlt idő; a szenvedő ige; a várnák ~ kérnök jellegű tárgyas igei alakok; stb. — Közben azonban a szépirodalomban új, nagy nyelvalkotó tehetségek tűntek fel, s ezek tovább gazdagították költői nyelvünk eszközeit, fokozták művészi hajlékonyságát, növelték szuggesztív erejét, finomították árnyaló képességét. Elsőül Ady Endre költészetének nyelvi merészsége tört át a hagyományokon, mint új mondanivalóinak szükséges és hatásos művészi kísérője; majd Móricz Zsigmond valószerű társadalomábrázolásának egyik fontos eszközeként az élő, erővel teli, .jobbára a vidékies magyar beszédre emlékeztető új realista prózai nyelv. S mellettük, a magyar költői stílusnak olyan további gazdagítói támadtak, mint Babits, Tóth Árpád, Kosztolányi, Juhász Gyula és társaik. A fővárosi beszélt nyelv elemeit Bródy, Ambrus Zoltán és mások művei terjesztették; a hagyományosabb vidékies-népies beszédmód különféle színei Móriczon kívül kivált Gárdonyi Géza, Tömörkény István, Móra Ferenc, majd Tersánszky stb. művein át áradtak szépprózánk nyelvébe. Az esszéstílusnak akkori, gyors megújulása ugyan eléggé sok egyénieskedést és magyartalanságot is elterjesztett, de egyúttal korszerűbbé, árnyaltabbá és művészibbé is tette e műfaj nyelvét; hibái pedig újabb hasznos nyelvművelő vitákra vezettek. Áz első világháború véres forgataga nyelvünkben is érthetően sok romlást, keveredést, zűrzavart keltett, de másrészt még fogékonyabbá tette népünket a társadalmi igazságok hatásos kifejezésére alkalmas realista költői nyelv értékei iránt. A tízes évektől Móricz Zsigmond mellett immár nem egy újabb írónk hat az olvasóközönség nyelvére : Barta Lajos, Nagy Lajos, majd több más paraszti származású és főleg a falu világát ábrázoló nagy írónk is. József Attilának és egyes más költőinknek, íróinknak művein át pedig már a proletariátus saz osztályharc szókincse is mindjobban áramlik irodalmunk nyelvébe. A XIX.-században keletkezett elvtárs szó mellé ekkor általánosul a szervezett dolgozók nyelvében a szaki (’szaktárs’), ifi (’ifjúmunkás’) stb. becéző alak; s viszont az elnyomó osztály zsargonja 3* 35