Török Gábor: Lírai igefüggvények stilisztikája - Irodalomtörténeti füzetek 85. (Budapest, 1974)

II. Líránk szabadon mozgó igei alapú szintagmái

anyagiságát erősíti alaptag igéjének fő jelentése is, a hasonlat hasonlójának a jelentése is. Vagyis nemcsak a cselekvés emelkedik tudati szintre, mint az ÉrtSz. 1.4. és 5. jelentései közlik, hanem a versben — többféle hatás eredményeképpen — az én is anyagiasul, az énvilág a másoktól elszakad is, és lényegében azonos is marad velük. Hasonló probléma elé állít minket József Attila egy töredéke (290. sz. ÖM. II. 324): Én ámulok, hogy elmúlok).~\ Az elmúlik ige köznyelvi igefüggvényeiben — elvégre: ahány jelentés, annyi igefüggvény — nem fér meg emberi személyt jelentő alany. A vers elmúlok-ja vagy valamilyen más, a köznyelvitől eltérő magyar nyelvtípus — pl. nyelv­járás, választékos irodalmi nyelv — szabályai szerint léte­zik, vagy a költő maga módosította a köznyelvi igefügg­vényt művészi célokból. Az elmúlik köznyelvi alanyai az ÉrtSz. szerint: a) állapot, jelenség (pl. fájdalma, fejfájása, rémülete, a baj), b) idő, időszak, időpont (a tél, az esztendő, öt óra). Csak régies vagy tájias nyelvhasználatban indo költ az ’elpusztul’, ’meghal’ jelentésű elmúlik igefüggvényé­ben a dolgot, élőlényt, embert jelölő alany. Az ÉrtSz. Jókai-idézete: „Ahová leszállt a földre [a sáska], elmúlt onnan fű és virág”. Ha az elmúlik jelentése ’eltávozik’, ’távozva nyoma vész’, ’eltűnik’, eltűr ugyan élőlényt jelölő alanyt, de csak az archaizáló, a régies nyelvben: „Isten követje . . . | Szólt s elmulék, felszállva” (Arany János Tasso-fordításából); „Az őz elirrant [’elillant’], elmúlt a kaszáló másik oldalán” (Gárdonyi Géza); „A régi táblabirák az emlékezetből is elmúltak már” (Jókai). Hangsúlyozom, hogy az ÉrtSz. ezekhez a jelentésekhez régies, tájias minősítést fűz, nem pedig választékost, költőit! Dehát régies vagy tájias zamatú-e ez a töre­dék? Nem tartom annak. A vers kis egésze talán akkor is cáfolná az ilyen minősítést, ha nemcsak passzív szókin-114

Next