Török Gábor: Lírai igefüggvények stilisztikája - Irodalomtörténeti füzetek 85. (Budapest, 1974)
II. Líránk szabadon mozgó igei alapú szintagmái
Honnan szállhatna el máshonnan földi lény, mint az ég alól? Explicite csak a másik keservesből derül ki, hogy „Hiába, hogy tegnap sem ettem, | evett az ördög e'rdielyettem I csülköket, országot, jövendőt” (Medália), de már a Gsin-bin sejteti, kifejezi, hogy a nyomorgástól, koplalástól elfogyó költő „száll el”. Az alatt névutók súlyt, társadalmi nyomást kifejező voltáról már szóltam. Itt az alól-nak van ilyen hatása: valami felsőbb elnyomás, felülről nyomasztó súly alól szökik a semmibe a lírai én. (Érdemes összevetni e szempontból a Gsin-bint Dsida Jenő hasonló tárgyú versével, A költő feltámadásával; mennyire másképp szökik meg az életből ott a költő !) Szerkezeti pillér a Bukj föl az árból (1937. ÖM. II. 213) jól megválasztott kiemelő határozója is: Ijessz meg engem, Istenem, szükségem van a haragodra. Bukj föl az árból hirtelen, ne rántson el a semmi sodra. A harmadik sor Bukj föl igei állítmányának tulajdonképpen ’bukkanj föl’ a jelentése. Mozzanatos, pillanatnyiságot kifejező ige ez önmagában is: igekötővel összekapcsolva még inkább az. Logikai síkon éppen ezért fölösleges mellette a determinánsa, a hirtelen módhatározó. Miért kell a mozzanatosságot, pillanatnyiságot vele kiemelni, felfokozni? Lehet, hogy a hirtelen az Istenem rímhívó szó vonzására került a versbe, de a befogadót nem ez érdekli, hanem az, hogy ha már ott van, mit ér, mit mond. A költő 1937-ben már a súlyos szkizofrénia szakadékának a szélén áll — és ezt maga is tudja. A vers persze nem kórleírás, de kifejezi az „eszmélő emberként lenni vagy nem lenni” kérdésével vívódó lírai hős állapotát. S valamilyen módon a Bukj föl az árból is a nagy öngyógyító versek egyike: szinte „javaslatot tesz” a terápiára. Villámcsapásszerű, gyors magára ébredésre, robbanásos belső átalakulásra van szüksége a lírai énnek, különben elragadja „a semmi sodra”. A hirtelen nem a szubjektív türelmetlenség határozója, 7 97