Török Gábor: Lírai igefüggvények stilisztikája - Irodalomtörténeti füzetek 85. (Budapest, 1974)
II. Líránk szabadon mozgó igei alapú szintagmái
vehetjük, hogy nemcsak egyetlen sor, hanem az egész versszövedék átrendeződött ezzel a kis cserével. Válaszoltunk rá, hogy mit fed el, mit tompít le kiemelő határozónk és miért. Mit és miért állít előtérbe? A csöndesen nyelvtani, logikai síkon az igei alaptag közvetítésével ugyan, de az anyára, az ábrázoltra vonatkozik: az már nem logika és nem nyelvtan, hogy ez a nesztelenség a mosolyáról tovaterjed egész alakjára. S a versben az ábrázolt és ábrázolója közt sem tátong szemantikai szakadék. A csöndesen jelentése — illogikusan és nyelvtaniatlanul, de a lélektan számára egyáltalán nem meglepetésszerűen — az ábrázoltról átsugárzik az ábrázolóra: a költőre, a lírai hősre és mindenkori képviselőjére, a versmondóra is. Csöndessé válik a költő ábrázoló-kifejező szava is, csöndre kötelezi a vers szavalóját is. Persze nem tagadhatjuk, hogy ez az utasítás nemcsak kiemelő határozónkból sugárzik, hanem más eszközökből is. Igaz, a negyedik versszakra felerősödik a lírai én hangja az öntépő szarkazmusig („hegyvidéknek ott a szennyes”), majd a látomás és felhívás érzelemfűtötte nyomatékosságáig, de végül visszatér a versnyitó halkság szintjére-fokára. A költeményben tehát a halk - hangos — halk és a nyomaték talanság — nyomatékosság — nyomatéktalanság triádái is hatnak. Magas fokú művészi szükségszerűség állította helyére, az elmosolyodott bővítményéül a csöndesen-1: ott van már az Anyám verselőzményében, az Anyám a mosásban — gyászkoszorú című, négy évvel korábban (1927. ÖM. I. 295) megjelent költeményben.53 Ennek a szövegében sok eltérést mutató szabadversnek a harmadik sora így hangzik: „egy vasárnap, úgy estefelé, csöndesen elmosolyodott.” 5. Örök eszköz? — Inkább csak: örök lehetőség ! Habár mikroelemzéseinket József Attila versein végeztük, a kie-53 E két vers összevetésére Eöxtsi István kéziratos dolgozatán kívül 1. Pálmai Kálmán: A XX. századi irodalom tanítása a középiskolában. II. Bp. 1965. 49—50. 101