Török Gábor: Lírai igefüggvények stilisztikája - Irodalomtörténeti füzetek 85. (Budapest, 1974)
II. Líránk szabadon mozgó igei alapú szintagmái
esem peremén volnának meg az elmúlik ilyen jelentései, hanem megvolnának valahol aktív nyelvhasználatomban is. Déry Tibor korai, avantgardista versében (A nagy tehén. 1921 — 22) nincs más archaizáló elem, mégis ilyen sorai vannak: „elmúlt a hold”, „talán boldogabbak lennénk, ha elmúlnánk”. Valószínűbbnek látszik, hogy maga József Attila változtatta meg alkalmilag az ige jelentéstani használati szabályát (éppúgy, mint Déry), arra kényszerítve az olvasót, hogy vagy az igére értsen rá a sajátján kívül valamilyen más jelentést is, vagy alanyára. így válik a vers én-je egy kicsit idővé, évvé, perccé, tavasszá és téllé, fájdalommá és boldogsággá: végletek közt ingadozó, meghatározatlan, de harmonikus részévé valami általános enyészetnek, közös sorsnak. Egészen egyszerű ez a — stilisztikai minősítése szerint is egyszerű — metafora, valahol már a szürke metonímia és a még szürkébb szinekdoché hármas határán. De az egyszerűség korántsem hatástalanság. 3.5.2. Emberi lény jelentésű tárgyak. — Legelőbb egy olyan igét vizsgálunk, amelynek tárgya nem esetleges, hanem kiegészítő. A tud igéhez — egy alsó-köznyelvi jelentésének kivételével — az alanyin kívül legalábbis tárgyi kiegészítő tartozik, némely jelentésében még delatívusz is (-ról). A tud tárgya azonban elvont főnév, nem dolog, még kevésbé személy neve. József Attila ezt a jelentéstani korlátot töri át több versében: Te jól tudsz engem, sorsom is tudod, . . . Keserű, nekifohászkodás. 1922. ÖM. I. 37. Most már tudom őt mindenképpen, minden dolgában tetten értem. S tudom is, miért szeret engem — 20 tetten értem az én szivemben. Isten. 1924. Uo. 201. Űj borzongást gondolt ki a kert, hozzávalót és énekeltetőt, 8* 115