Török Gábor: Lírai igefüggvények stilisztikája - Irodalomtörténeti füzetek 85. (Budapest, 1974)
II. Líránk szabadon mozgó igei alapú szintagmái
a külsőségeivel, sajátságaival foglalkozik majd egy kéziratban már teljes kommentárom. Itt csak annyit: az írásjelezés nem zárja ki ezt a lehetőséget, bár meg sem erősíti. De ha az utolsó strófa nem önidézet is, személytelenségével okvetlenül hatásos kontrasztja a megelőzőnek, amelyben kimagaslóan a legtöbb az első és második személyre utaló rag. A varázslatos négy igealak a személyesség csúcsa is !79 3.6. A jelentés-ellentmondás síkjai. — A bemutatott anyagban az igének és alárendeltjének a jelentése túlnyomórészt a legáltalánosabb síkokon ütközik: a konkrét-elvont vagy az élő-élettelen síkján. De bemutattam ezeknél különösebb síkokat is (3.4. pont: halmazállapotbeli ellentmondások). Nem elég nagy az anyag, de úgy látszik, hogy minél különösebb (a legáltalánosabbtól minél inkább távol van) az ellentmondás síkja, annál inkább elrejtőzhet a kép: ,,leheletünktől kigyúlnak a házak” (József Attila: Hét napja. 1924. ÖM. I. 165). Olyan, mintha csak túlzó fokozás, nagyítás, hiperbola volna . . . De a metafora itt sem rejtőzik túl mélyre: ha leheletünktől kigyúlnak a házak, akkor — nem teljes, egyszerű metaforával — leheletünk: tűzvészokozó láng. A képet ilyen esetekben más stíluseszközök hatása tompíthatja. József Attila versében a hőjelenségek síkján ütközött meg ige és okhatározója, Kosztolányi Stockholmjában a hangjelenségekén ütközik ige és módhatározója: Hallgatnak ők is, én is hallgatok, de csöndjeink nem érnek össze végül, mivelhogy én magyarul hallgatok s ők svédül. A vers e játékosan szellemes zárásában a hallgatok metafora: a hallgatás is beszédes viselkedésforma, beszéd, s a módhatározók ehhez hozzáteszik, hogy mint minden beszédnek, ennek a csöndbeszédnek az értelme sem egyetemes, hanem meghatározott közösségekhez van kötve. 79 Elemzésem első formája: Nyr. XCI. 402 — 5. 128